Történelmi lecke Gulyás Mártonnak

„Gulyás Márton tehát mélységesen elí­téli a saját népét terrorizáló, véreskezű diktátor Sztálint, de szimpatizál a Sztálin kezébe töltött fegyvert adó, máskülönben a németek által pénzelt s a saját népét terrorizáló, szintén véreskezű diktátorral, Leninnel. Ami pedig az egész pikantériáját már-már fokozhatatlanná teszi, az a tény, hogy mindezt sajátosan posztlenini vezetőként jelenti ki. Hiszen hogyan máshogyan tudnánk értelmezni azt, amikor valaki a George Soros által pénzelt NGO-k és baloldali mikropártok összefogásával kíván egy az egész országra kiterjedő, s a kormányt lebénító polgári engedetlenségi mozgalmat indítani? Ép ész birtokában ugyan nehezen képzelheti el bárki is, hogy »Közös Ország«-nak elnevezett mozgalma hogyan tudna ekkora tettet végrehajtani, ha rendezvényeikre maximum pár száz embert tudnak mozgósítani, eső és rossz idő esetén tüntetéseiket azonnal lemondják, ráadásul egyáltalán nem bírják az ellenzéki pártok mindegyikének szimpátiáját. Hacsak…

Hacsak Gulyás Márton nem a Gálvölgyi, Zagyva, Pörzse, Csintalan összetételű álomcsapattal kívánja megdönteni Orbán »népelnyomó, cári rendszerét«. Csakhogy sajnos, az alapgondolat nyomvonalán maradva, amennyiben ez sikerülne, tudható, mi várna ránk, magyarokra. Nem, nem a Fidesz–KDNP-koa­líció szimpatizánsaira. Hanem mindenkire. Beleértve Gulyás Mártonékat is. Mert a diktatúrák többsége úgy indul, hogy először a törvényes hatalmat diktatúrának nevezik, majd a kormányzás megkaparintása után bármekkora árat hajlandóak megfizetni a hatalom megtartásáért. Legyen szó akár egy Brüsszellel való kollaborálásról a migránsok szabad beáramoltatása céljából vagy esetleg a másként gondolkodók válogatott eszközökkel történő elhallgattatásáról. S ez a dikta­túra aztán – a kezdeti egyetértés megszűntével – egyhamar saját maga ellen fordul. Ahogyan a 18. századi francia forradalmár és állam­férfi, Pierre Victurnien Vergniaud oly plasztikusan írja: »A forradalom, mint Szaturnusz, felfalja saját gyermekeit.«”