Románia utolsó királyának utolsó megalázása

„Szerencsétlenségére a nemzeti és egyetemes történelem egyik legnehezebb időszakában kellett uralkodnia. Uralkodása éveiben hozott számos döntését, számos gesztusát bírálni lehet, de akármit tett is volna, a »korok irányítása alatt« állt. Nem kerülhette el az országra 1944 augusztusa után rázúduló szerencsétlenségek egyikét sem. Az 1945 és 1947 közötti időszakban nem akarta csatamezővé változtatni Romániát, és jól tette, nem akart háborút indítani a szovjet megszállók ellen, aminek ugyanaz lett volna a végkifejlete: a kommunizmus bevezetése.

Ami a magánéletét illeti, Mihály király méltósággal élte le a száműzetés éveit. De nem tudott a disszidens románok erőteljes hangjává válni. Ehhez nem volt tehetsége. I. Mihály általában véve sohasem volt vezéregyéniség.

Lelkiismeretesen és méltósággal teljesítette kötelezettségeit, de sohasem tudott valamilyen ügy zászlóvivőjévé válni. A román népre nézve sajnálatos módon az 1989. decemberi forradalom után sem tudta magára ölteni a vezér szerepét, amikor a történelmi kontextus kedvező lett volna számára. Amikor 1992 tavaszán százezer ember lepte el Bukarest központját, hogy kifejezze a király iránti szeretetét, ez arra kellett volna kényszerítse őt, hogy ne mondjon le a monarchia eszméjéről a Ion Iliescu kriptokommunistáival és Adrian Năstase megvesztegethetőivel 2001-ben elindított kompromisszum kedvéért. Csaknem 50 évnyi száműzetés után, mialatt sohasem ismerte el az 1947. december 30-i aktust, mellyel az ország elhagyására kényszerítették és bevezették a népköztársaságot, Mihály király a Năstase-kormánnyal kötött megállapodásaival megsemmisítette törvényi és erkölcsi jogát arra, hogy a monarchia visszaállítását követelje.”