„Immár sajnos megszokott, hogy a politikai rendezvények főszereplői az egymást esernyővel, nejlonzacskóval, olykor ököllel cséphadaró vértüntetők. A média sajátossága, hogy súlyánál hangsúlyosabban számol be akár tucatnyi ember rendzavarásáról is, ám annak tudatában, hogy a beszédeket fix helyről úgyis élőben adja több televízió, érthető, hogy a tudósítók a normálistól eltérő eseményekre fókuszálnak. Egyszerűen ilyen a média működése, az újat, a szokatlant vagy egyszerűbben: a konfliktust keresi. És a helyzet az, hogy a közönség is így van ezzel, legfeljebb kevesen vallják be. A közösségi felületek felértékelődésével, az ott elérhető élő közvetítésekkel pedig egyre hangsúlyosabbá is válik az, ami nem a színpadon, hanem éppen hogy az utolsó sorokban történik.
Ám ahogyan egyre kevesebben kíváncsiak az önmaguk körül tekergő, minduntalan ugyanoda visszatérő, a valódi új üzenetet nélkülöző beszédekre – tisztelet a kivételnek –, úgy menekül a normális emberek sokasága a hátsó sorok mocsarából is.
Mert egyiknek sincsen már semmi köze a forradalomhoz, a polgári Magyarországhoz, egyiknek sincs semmi köze az egészséges lelkivilághoz. Az agresszió, ahogy a hülyeség, nagyjából pártsemleges. És ha a direkt erőszak nem is, a fanatizmus sajátos módon a hatalom érdekeit szolgálja, hiszen a főnököt tűzön-vízen át követő, érte járókerettel is harcba szálló »szimpatizáns« úgyis be fogja húzni az ikszet áprilisban: minél alacsonyabb a részvétel, annál nagyobb eséllyel ők, a fanatikusok döntenek majd arról, merre tovább, Magyarország. Egyszerű a képlet.”