Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Az észak-koreai helyzet nagy valószínűséggel kerülhet egy olyan spirálba, ahol is az USA, Dél-Korea, Japán, de akár még Kína is egyre mélyebbre süllyedhet egy nehezen feloldható csapdában. Amibe belevágni a maga idejében még egy vállalhatatlanul kockázatos vállalkozásnak tűnt volna, az későbbről visszatekintve már elszalasztott lehetőségnek tűnhet. És pont ez történt eddig Észak-Korea ügyében.
Noha a háború közvetlen veszélye egyelőre elhárult, sajnos nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy annak veszélye nem hárult el, hogy a Koreai-félszigeten zajló folyamatok közép- vagy hosszú távon súlyos háborús konfliktusba torkoljanak.
Míg előző cikkünkben a koreai kérdés tágabb kontextusát jártuk végig, addig ebben a cikkben azt vizsgáljuk, hogy a koreai helyzet mely összetevői jelentik a legsúlyosabb háborús kockázatokat, és milyen –sajnos nagyon is valós lehetőségként számontartandó- csapdahelyzetek vagy félrekalkulálások vezethetnek ide.
*
Itt a három fő kérdés:
1. Eljöhet-e olyan helyzet, hogy az USA, Dél-Korea és Japán már úgy értékelik, hogy elkerülhetetlen lépniük az ügyben?
2. Eljöhet-e olyan helyzet, ahol Kína is Észak-Korea ellen fordul? (Kína bevonása nélkül az USA és szövetségesei részéről legfeljebb korlátozott, megelőző csapás lehetséges, hiszen egy átfogó támadás ebben az esetben harmadik világháborút jelentene.)
3. Ha mégis kirobban, atomháborúvá eszkalálódna-e egy ilyen konfliktus?
*
Az USA és Kína számára Észak-Korea nukleáris programjának továbbfejlesztése eredményezhet olyan helyzetet, amikor a háromból az első két feltétel egyszerre teljesül. A jelenlegi válság kapcsán sokszor elhangzott, hogy a katonai megoldás a túlzott kockázatok miatt nem járható út.
Azonban sajnos nem zárható ki, hogy hosszú távon nem bizonyul járható útnak a tárgyalásos út sem. Az észak-koreai nukleáris program kérdésének első, 1994-es felmerülése óta a tárgyalásos kezdeményezések rendre kudarccal végződtek. Sőt, Észak-Korea a tárgyalásokkal nyert időt rendre nukleáris programja továbbfejlesztésére használta, hogy aztán legközelebb már a fejlesztések egy előrehaladottabb szintje szolgáljon alapul a következő tárgyalásos megoldási kísérlethez, amely után ismét csak további fejlesztések következtek, és így tovább. Így jutottunk el oda, hogy míg 1994-ben Észak-Korea pusztán kutatásokat folytatott nukleáris fegyverek kifejlesztésére, addig most 23 évvel később, az ismételt tárgyalások és egyezmények ellenére is, már nukleáris robbanófejekkel, és az USA kontinentális területét is elérni képes rakétákkal rendelkezik.
Sőt, az amerikai hírszerzés legfrissebb információi szerint az eddig becslésekkel szemben, melyek arzenálját mindössze alig több mint egytucatnyi nukleáris robbanófejre becsülték, valójában már 60 körül lehet ezek száma. Ráadásul, míg az eddig elérhető információk szerint úgy tűnt, hogy Phenjan még nem képes robbanófejeit olyan méretűre zsugorítani, hogy azok rakétára szerelhetőek legyenek, illetve a rakétáit olyan technológiával ellátni, hogy azok sértetlenül érjenek el a célpontig, addig mostanra mindkét problémát sikeresen megoldotta.
Mindezt a kapacitást pedig az ismételt tárgyalások mellett, és az aláírt egyezményeket ismételten megszegve építette ki. Ha pedig ez a tapasztalat, akkor mi oka volna az USA-nak, Dél-Koreának és Japánnak azt feltételeznie, hogy Észak-Korea nem most is pusztán időnyerésre használná a tárgyalásokat? És ha igen, akkor hol van ennek a vége? Az eddigi tapasztalatok alapján Észak-Korea szerencsére nem azzal a céllal fejleszti arzenálját, hogy valakit megtámadjon vele (hiszen tudja, hogy akkor megsemmisíti a válaszcsapás), hanem „csak” elrettentési és zsarolási potenciál céljára. A kérdés azonban így is nyitott.
*
A jelenlegi atomhatalmak sok tekintetben jelentős önkorlátozást tartanak fenn nukleáris arzenáljuk fejlesztése terén, és korántsem fejlesztettek ki és állítottak rendszerbe minden olyan eszközt, amelynek kifejlesztése fizikailag lehetséges volna. Kérdés, Észak-Korea is tartja-e magát az ilyen jellegű önkorlátozásokhoz? Ha igen, akkor némi keserű szájízzel, de mondhatjuk, hogy Észak-Koreával pusztán egy szereplővel bővült az atomhatalmak köre, és igazából „nincs itt semmi látnivaló”.
Egészen más azonban a helyzet, ha Észak-Korea ez esetben sem igazodik a nemzetközi konvenciókhoz. Fizikailag egész sor olyan, jelenleg egyetlen atomhatalom arzenáljában sem rendszeresített nukleáris eszköz létrehozása lehetséges, amelyek puszta lehetőségéről tudni is alkalmas lehet a nyugalom megzavarására. Ilyen eszköz többek között Szilárd Leó rémlátomása, a kobaltbomba: ez a valóságban még egyetlen atomhatalom arzenáljában sem rendszeresített eszköz annyiban sokkal veszélyesebb a hagyományos atomfegyvereknél, hogy célja a lehető legnagyobb mennyiségű porlasztott nukleáris szennyezőanyagot juttatni a légkörbe. Ez úgy történik, hogy az atombombát kobaltrétegbe burkolják, amely a nukleáris robbanás hatására a kobalt erősen radioaktív, '60-as izotópjává alakul. A robbanás hőjének hatására egyszersmind el is párolog, majd a légkör magas rétegeiben csapódik ki újra, porlasztott formában. A rádioaktív por beszennyezi a felhőket, ezen keresztül az azokból lehulló esőt vagy havat is, de a szelek szárnyán is nagy távolságra juthat el a robbanás helyszínétől. Így egy ilyen bomba a célpontnak kinézett város megsemmisítése mellett tágas térségek nukleáris megmérgezésére is alkalmas.
Egy ilyen fegyvert az teszi különösen veszélyessé, hogy nincs is szükség célbajuttatásra, csak nagy mennyiségű alapanyagra. Elég, ha az adott ország a saját területén elhelyez egy, a szovjet cár-bombával azonos méretű hidrogénbombát, több száz tonna kobalttal burkolva. Elvben egy ilyen eszköz felrobbantása olyan mennyiségű radioaktív port juttathat a légkörbe, amely akár a bolygó egész felületét megmérgezheti. Ez természetesen a bevető országot is megsemmisíti, így támadásra nem, hanem csak elrettentési és zsarolási potenciálként alkalmazható. Sajnos azonban ez pontosan az, amilyen célra Észak-Korea nukleáris arzenálját használja.
De ha nem is gondolunk rögtön ilyen apokaliptikus forgatókönyvekre, akkor is egy következő határvonal lehet például, ha a jelenleg még „csak” de facto atomhatalom Észak-Korea akkorára növeli az arzenálját, hogy szert tegyen a kölcsönös megsemmisítés (MAD doktrínája) képességére az USA-val szemben, ami olyan nukleáris kapacitás és technológia felhalmozását jelenti, amely egy atomháború esetén képes az ellenséges ország teljes megsemmisítésére. (Márpedig ha ilyen kapacitásra tesz szert az USA-val szemben, akkor azt bizony adott esetben Kínával vagy Oroszországgal szemben is alkalmazhatja.)
Dr. Strangelove
*
Meddig mehet tehát el Észak-Korea, ha eddigi kapacitását is ismételt tárgyalások ellenére, azokkal párhuzamosan, és a nemzetközi embargókat leküzdve tudta elérni? Hidrogénbombákig? A kölcsönös megsemmisítés doktrínájáig? Kobaltbombákig? Vagy neadjisten az „ítéletnapi gépezetig”?
Hogy atomhatalomként Észak-Korea tartja-e magát az atomhatalmak közt uralkodó íratlan szabályokhoz, vagy ilyen bizarr szintekre emeli fejlesztéseit, arra a következő kérdéssel felelhetünk: mi az a tényező, ami visszatarthatja ilyen fejlesztésektől?
A válasz látszólag egyértelmű: az, hogy ilyen fejlesztések megkezdésének hírére az USA, Dél-Korea és Japán, (de egy bizonyos ponton túl akár már Kína és Oroszország is) megsemmisítő erejű csapással reagálna. Csakhogy eddig is az amerikai katonai csapás fenyegetése lett volna az, ami visszatartja Észak-Koreát attól, hogy már eleve atomfegyvereket fejlesszen ki, majd mikor ez már megtörtént, ugyanennek kellett volna visszatartania attól is, hogy utána ezek célbajuttatására alkalmas interkontinentális rakétákat is kifejlesszen.
Csakhogy ez mégsem tartotta vissza. Miért? A válasz, ahogy néhány évvel ezelőtt egy dél-koreai értékelés fogalmazott, az észak-koreaiak stratégiájának lényege, hogy „Phenjan kevésbé fél attól, hogy elveszíti a fél karját, mint mi attól, hogy elveszítjük a kisujjunkat”. Igen, az USA és Dél-Korea eddig is megsemmisíthette volna az észak-koreai rezsimet. Sőt, még ha egy ilyen lépéstől Kína kiállása el is tántorítja őket, azt akkor is megtehették volna, hogy légicsapásokkal megsemmisítik Észak-Korea nukleáris létesítményeit, és légierejének, valamint Szöult fenyegető tüzérségének nagy részét. Ha ehhez nem társul szárazföldi invázió, nem nyomulnak be Észak-Korea területére, hanem ezen a ponton megállnak, akkor Kínának aligha állt volna érdekében pusztán egy ilyen korlátozott csapás megtorlásául kirobbantani a harmadik világháborút. Az USA-t és Dél-Koreát azonban elsősorban az tartotta vissza, hogy bár egy katonai csapás biztos győzelemmel zárult volna számukra, de olyan nagyok lettek volna a veszteségeik, (különösen egy Szöul elleni tüzérségi támadás esetén), hogy ezt az árat belpolitikailag vállalhatatlannak tartották.
Észak-Korea tehát eddig elsősorban azért folytathatta akadálytalanul ezeket a fejlesztéseket, mert az USA-t, Dél-Koreát és Japánt visszatartotta a várható veszteségektől való félelem. Csakhogy ezek a várható veszteségek a nukleáris program előrehaladtával csak egyre nőnek: 20 éve az USA és szövetségesei számára egy Szöul elleni tüzérségi támadás volt a legrosszabb, amitől tartaniuk lehetett. 10 éve ezen felül már egy Japán vagy Dél-Korea elleni rakétatámadás is. Egy évvel ezelőtt ezeken felül már egy Guam elleni rakétatámadás is. Ma már mindezeken felül egy, az USA bármelyik nagyvárosa elleni atomtámadás is.
*
És holnap?
Hidrogénbomba? MAD-doktrína? Kobaltbomba? Vagyis az USA-t és szövetségeseit a cselekvéstől visszatartó tényező csak egyre nagyobb súlyú lesz,
Paradox módon ez a tapasztalat inkább látszik Észak-Koreát ösztönözni arra, hogy elmenjen a végsőkig, mintsem hogy egy józan ponton megálljon.
Ha pedig egy ilyen forgatókönyv valósulna meg, akkor előfordulhat még akár az is, hogy a konfrontáció előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlen lesz, és a tárgyalásokra fordított évek az USA, Dél-Korea és Japán számára csak annyi eredményt hoznak majd, hogy egy nap majd sokkal kedvezőtlenebb erőviszonyok mellett, sokkal veszélyesebb helyzetben kell felvállalniuk a konfrontációt, mintha arra már korábban sor került volna.
A következő kérdés, hogy eljöhet-e az a pillanat, amikor már Kína is Észak-Korea ellen fordul? Korlátozott megelőző csapások talán Kína nélkül is elképzelhetőek, de a helyzet átfogó rendezése nem lehetséges nélküle. Ráadásul minél előrehaladottabb Észak-Korea nukleáris programja, vélhetően annál több, és annál védettebb helyeken (pl. hegyek gyomrában) felépített nukleáris létesítmény lesz az országban, így annál kevésbé biztos, hogy ezek mindegyikét sikerülne egy korlátozott csapással megsemmisíteni.
Kína számára is az észak-koreai nukleáris program kétes kimenetele vezethet olyan megfontolásokhoz, hogy esetleg levegye a kezét védencéről. Észak-Korea a hidegháborúban sikerrel játszotta ki egymás ellen Kínát és a Szovjetuniót, így elkerülte, hogy a kelet-európai országok Moszkvához való viszonyához hasonló, függő helyzet kerüljön Pekinggel szemben. Viszonyuk sokkal inkább a Tito féle Jugoszlávia és a Szovjetunió, vagy az Enver Hodzsa féle Albánia és a Szovjetunió viszonyához hasonlít. Márpedig ilyen körülmények között Kína is felteheti magának a kérdést, hogy hol van az a pont, amikor Észak-Korea már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy kardcsörtető politikáját rá is kiterjessze. Kommunista elvtársiasság és ütközőállami szerep ide vagy oda,
*
Kérdés, meg tudna-e egyezni az USA-Dél-Korea-Japán koalíció és Kína a Kim-rezsim kiiktatásának módjában? Ennek legegyszerűbb módja egy olyan megállapodás lehetne, amely egyszerre szavatolja az USA vezette szövetségi rendszer azon legfőbb célját, hogy Észak-Korea szűnjön meg atomhatalom lenni, és Kína azon célját, hogy Észak-Korea maradjon meg ütközőállamnak. Ez technikailag még a legkevésbé kockázatos módon úgy érhető el, ha az USA vezette koalíció légiereje előbb egy megelőző csapás keretében kiiktatja Észak-Korea nukleáris létesítményeit, légierejét, légvédelmét, és katonai infrastruktúrájának egyéb legfontosabb pontjait; majd Kína megszállja az így meggyengült országot (akár névleg egy olyan indokkal, hogy megvédje azt az USA és Dél-Korea szárazföldi inváziójától), és ott egy ellenőrzése alatt álló bábkormányt állít fel.
Ez esetben egy háború kitörésének legvalószínűbb forgatókönyve az lehet, ha Kína elhiteti Észak-Koreával, hogy kiáll mellette valamilyen rendkívül provokatív lépés esetén, megakadályozva az USA támadását; majd miután Phenjan megtette ezt a lépést, és ezzel casus bellit szolgáltatott Washingtonnak, Peking mégis kihátrál mögüle és zöld utat ad az amerikai támadásnak.
Ilyesmire leginkább egy olyan lépés lehet esélyes, amelyet Észak-Korea nem háborús céllal, hanem pusztán erődemonstráció és megfélemlítés céljával hajt végre, de már annyira fenyegető, hogy az USA értékelheti ellene intézett támadásnak. Észak-Korea stratégiájának a jelek szerint az is része, hogy támadást nem indít – arra építve, hogy amíg ő maga nem támad, addig az USA nem adja le az első lövést. A provokatív, megfélemlítő jellegű erődemonstrációk viszont nagyon is jellemzőek rá. Az elmúlt hetek üzenetváltásainak tükrében esélyes lehet egy ilyen szerepre egy olyan észak-koreai rakétakísérlet, ahol is a rakéta az USA-hoz tartozó Guam szigetének közelében csapódik nemzetközi vizekbe.
*
Itt jutunk el a harmadik kérdéshez: Még az USA és Kína esetleges megegyezése esetén is fennáll a kérdés, hogy kivitelezhető-e egyáltalán egy ilyen forgatókönyv? Ha Észak-Korea egy ilyen esetben nem vet be atomfegyvert, akkor igen; de ha bevet, akkor a nagyhatalmak már elkéstek ezzel. Racionális várakozással azt várhatnánk, hogy valószínűbb, hogy nem –hiszen ha megteszi, akkor Washington megsemmisítő csapással reagál, amivel Phenjan valószínűleg tisztában van. Itt azonban hiba csúszhat az USA és szövetségesei számításába, hiszen bizonyos szempontból ez egy túlságosan is könnyen felismerhető kelepce a Kim-rezsim számára.
Phenjan számára az atombomba bevetésének kérdése csapdahelyzet lehet, hiszen ha túl hamar vetik be, akár már egy, pusztán légicsapásokra korlátozódó amerikai támadás legelején, akkor az USA válaszcsapása megsemmisítheti őket egy olyan helyzetben, amit egyébként meggyengülve bár, de túlélhetne a rendszer. Másfelől viszont ha túl sokáig várnak az atombomba bevetésével, és az USA légiereje időközben megsemmisíti nukleáris teljesítményeiket, akkor viszont már nem is lesz alkalmuk azt bevetni, és ennyire meggyengülve már nem is lesznek olyan alkupozícióban, hogy elkerülhetnék a bukást. Ezt a csapdahelyzetet átlátva a Kim-rezsim mégis a katasztrófaforgatókönyv, az atombomba bevetése mellett dönthet egy utolsó, kétségbeesett kísérletképpen arra, hogy még az utolsó pillanatba elrettentse az USA-t támadásának végigvitelétől.
Atomfegyvert bevetni azonban mégiscsak akkor van értelme, ha még van olyan fenyegetés, amit el lehet rettenteni ezzel, és nem csupán egy végső bosszút jelent a megsemmisülést kísérve.
Itt elképzelhető esetleg egy olyan lépés, hogy Észak-Korea szándékosan nem az USA törzsterülete, hanem Guam, vagy a Japánban található amerikai támaszpontok ellen veti be, arra építve, hogy az USA azért nem mer majd erre nukleáris csapással válaszolni, nehogy Észak-Korea viszontválaszában már az amerikai törzsterületre lőjön ki nukleáris töltetű rakétá(ka)t.
Ezen a téren nem túl bíztatóak az eddigi tapasztalatok Észak-Korea attitűdjét illetően. Itt megint idézhetjük azt a néhány évvel ezelőtti dél-koreai értékelést, miszerint „Phenjan kevésbé fél attól, hogy elveszíti a fél karját, mint mi attól, hogy elveszítjük a kisujjunkat”. Ha viszont nukleáris csapástól kell tartani, akkor az USA biztosan nem vág bele ilyesmibe, akkor sem, ha egy ilyen megegyezés keretében ezt már maga Kína is várná tőle.
Minimális esély ennek elkerülésére talán csak akkor kínálkozik, ha egy ilyen háború esetére Kína már előre bevonja a phenjani elit mérsékeltebb részét, felajánlva nekik, hogy hatalmuk egy részét átmenthetik a majdani, Kínától függő, lefegyverzett Észak-Korea bábkormányának tagjaiként; ami még mindig a kisebbik rossz lehet számukra, mint kitartani a végső vereségig. Ennek árául pedig azt szabhatja nekik, hogy egy ilyen háború megindulását követően, amilyen hamar csak lehet, puccsal döntsék meg a Kim-dinasztia hatalmát, mielőtt az nukleáris csapást mérhetne akár csak Guamra vagy a Japánban állomásozó amerikai erőkre. Azonban erősen kétséges, hogy kaphat-e egy ilyen puccsra garanciát a phenjani elit mérsékelt szárnyától az USA és Kína, sőt, már az is, hogy létezik-e egyáltalán Phenjanban kellően kiterjedt belső ellenzék ehhez. Mindenesetre az elmúlt években az ifjú Kim által a phenjani elit körében végrehajtott könyörtelen tisztogatások utalhatnak arra, hogy egy ilyen lehetőség neki is eszébe jutott, és meg is tesz mindent azért, hogy ilyesmire soha ne kerülhessen sor.
Vagyis az észak-koreai helyzet sajnos nagy valószínűséggel kerülhet egy olyan spirálba, ahol is az USA, Dél-Korea, Japán, de akár még Kína is egyre mélyebbre kerülhet egy nehezen feloldható csapdában.
Mígnem, amibe belevágni a maga idejében még egy vállalhatatlanul kockázatos vállalkozásnak tűnt volna is, az későbbről visszatekintve már elszalasztott lehetőségnek tűnhet. Voltaképpen az USA, Dél-Korea és Japán már egy ilyen spirálon haladtak végig lefelé az elmúlt 23 évben is, nem jó eredménnyel.