A totalitarizmus köszöni, jól van

„Az ember sem nem állat, sem nem angyal. 
De ördöggé lesz, ha angyal akar lenni.” 

(Ernst Jünger)

A totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján nem elég látványosan elborzadni a „múlt bűneitől” és az utókor örök fölényességével erkölcsileg elhatárolódni azoktól. Ellenkezőleg – be kell látnunk, hogy az emberiség nem tette túl magát utópikus sóvárgásain és totalitárius rögeszméin.

A kereszténység első ezerötszáz éve abban a feszültségben telt, hogy a megváltás megtörtént ugyan, de Isten országa még nem valósult meg teljesen. Az emberek a „már igen és még nem” eszkatologikus feszültségében várták a történelem végét és Krisztus második eljövetelét. A 16. század vallásháborúiban a türelmetlenebbek úgy érezték, ütött az óra. Az egész korszellemet meghatározták a bibliai próféciákról szóló heves viták. Miközben az Oszmán Birodalom keresztény országok sorát hódította meg, a kontinens szívében sokan nem bennük, hanem más felekezetű szomszédjaikban ismerték fel az Antikrisztust, aki ellen meg kell indítani az armageddoni küzdelmet. Őszintén hitték – ez a harc lesz a végső. 

A politikai vallás és az utópizmus szelleme ekkor született, később csak annyiban módosult, hogy a keresztény szotériologikus (megváltástannal kapcsolatos) elemektől fokozatosan megszabadulva végső reményét egy evilági, profán mennyországba, vagyis utópiába vetette. Hannah Arendt a totalitarizmusról írott alapvető munkájában már felhívta erre a figyelmet: „Semmi sem különbözteti meg erőteljesebben a modern tömeget az előző korok tömegeitől, mint az utolsó ítéletben való hit elvesztése”. 

A modernitás bölcsőjét ringató vallási fanatikusok még nem voltak elragadtatva az emberi természet nagyszerűségétől, hiszen ők még az eredendő bűn gondolatából indultak ki. A XIX. és XX. század forradalmi utópiái épp azzal nyitottak utat a végső pusztulás felé, hogy levetették az antropológiai pesszimizmus terhét, szakítva a kereszténység azon felfogásával, hogy az emberi természet rosszra hajló és ezért természetfölötti megváltásra szorul.

A forradalmi gondolkodók úgy vélték, elegendő, ha biztosítják a szabad kibontakozását mindannak, ami emberi. Mégis hamar kiderült, hogy a modern kor minden lelkesedésük ellenére nem a humánum jegyében fog felemelkedni. A francia forradalom után a „szent nyaktilóhoz” imádkozó republikánusok, akik az ellenforradalmárok gyermekeit élve darabolták fel, már előrevetítették a jövőt:

Arendt egy helyütt meg is jegyzi, hogy egy olyan szellemiség számára, amely a természet – jelesül az emberi természet – megváltoztatására törekszik, többé nem lehet az ember a dolgok mércéje. A forradalom tehát nemcsak saját (és mások) gyermekeit, de önnön eszméit is felfalta: politikai gyakorlatában az utópia képtelensége nyilvánult meg, annak realitása, hogy a lehetetlen megkísérlése csak súlyos véráldozatok árán lehetséges.

Utópia

Maga az utópia szó is a toposz görög szóból eredve egy nem létező helyet vagy megvalósíthatatlan állapotot jelöl. Elsődlegesen nem a jót, hanem az elérhetetlent fejezi ki. A legnépszerűbb utópiák egy fordított világról szóltak, ahol a rablók zárják börtönbe a rend őreit, a koldus ad alamizsnát az úrnak és korlátlanul beborítja az embereket az érzéki gyönyör. A koraújkor karneváljain pár napra valósággá is válhatott ezt a különös világ, s bár nem egyszer lázadásba torkollott az ünnep, a tradicionális társadalmakban politikai cselekvés céljaként sosem merült fel Eszem-iszom ország megvalósításának gondolata.

Ehhez képest a modern politikai gondolkodás lényegi vonásává vált az utópizmus, vagyis a totalitarizmus nem egy mindaddig töretlen fejlődés ellenhatása volt, hanem magának a modernitásnak a betetőzése. Nem az „ősi barbaritás” tört fel, hanem a „civilizált ember” hanyatlott le. A politika vált vallássá, hiszen az ember boldogságának végső forrását a felvilágosodás képviselői politikai kategóriákkal kezdték meghatározni.

A cél, ami szentesítette az eszközöket.

Raymond Aron szerint a totalitarizmus megnyilatkozásaiban már egy olyan messianisztikus politikai vallás dogmáira ismerhetünk, amelyek „itt, lent helyezik el az emberiség üdvét, a távoli jövőben, egy megalkotandó társadalmi rendben”. Mivel a modern utópiákban az elérhetetlen célkitűzések és a barbár agresszió egymásra talált, a totalitárius rendszerek (még a vitalizmusban tobzódó nemzetiszocializmus is) a természettel szemben ellenséges viszonyt alakítottak ki.  A valóságot többé már nem megismerni, hanem eleve megváltoztatni akarták, vagyis a „fejlődés” jegyében erőszakot akartak tenni a világ rendjén. Fennen hirdették, hogy e végső erőfeszítés révén elhozzák a történelem végét.

XXI. század

Miután a gonosz birodalmai megbuktak és az emberiség felocsúdhatott volna a progresszió kényszerképzetéből, valakik ismét bejelentkeztek a történelem végével, csak ezúttal a liberális demokrácia nevében. Van itt még pár kiegyenlítetlen társadalmi viszony – gyűrték fel ingujjukat a tébolyultak –, de majd mi orvosai leszünk a társadalomnak.

A szociálisan érzékeny, paternalista állam (Eszem-iszom ország), a valósággal beérni képtelen fantaszták agresszivitása és millió élet hever azon a posztmodern szemétdombbon, amin a jog az erkölcs és az állam az Isten, de valójában a tömegek kollektív önzése az úr. Nem elég évente megkapargatni a felszínét és nagyokat sóhajtani, hiszen közéletünket ma is vad kényszerképzetek fonják be. 

A totalitarizmus ismeretelméleti, ideológiai és kulturális kútfője maga a nagybetűs Modernitás.

És nem, nem lett jobb, nem lett tapasztaltabb politikai lény. Még mindig a történelem végéről és arról ábrándozik, hogyan fogja megváltoztatni a természet rendjét, hogyan fogja átszabni a nemeket, hogyan változtatja meg a társadalom alapsejtjét, a családot, hogyan törli el a múlt emlékeit és hogyan teszi jogfosztottá azokat, akik nem szeretnének részt venni ebben a sokadik „végső harcban”.

A totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján nem csak a múltra, hanem a jelenre is gondolnunk kell. Az a szabadelvűként tetszelgő utópizmus, amit XVI. Benedek a relativizmus diktatúrájaként jellemzett, ugyanolyan kihívása századunknak, mint amilyen a nácizmus és a kommunizmus volt a múlt századnak. Új arcok, új zászlók, új végső harc.

Akik ma az előző világmegváltók áldozataira emlékszünk, szánjuk el magunkat arra, hogy megvédjük közösségeinket a szellemi örökösöktől.