A szólásszabi dialektikája

„Megszoktuk már, hogy a nyugat-európai bérrettegő vulgo mainstream (fősodratú) média úton-útfélen megpróbálja hazánkat démonizálni, egyre kevesebb sikerrel. Az EU saját kultuszuktól, alkalmasint néhány kupicától is megrészegült vezetői szinte notórius rendszerességgel mossák a magyar vezetők fejét, amit a hazainak nevezett, ámde sokszor külföldről szponzorált haladóantoleránspogresszív sajtó örömmámorban pancsikolva »tockosokról és sallerekről« kurjongatja tele az internetet, miközben nyálcsorgatva és lihegve követeli: Még! Még! Még! – mert megtehetik.

Olvasgatva a hozzászólásokat Magyarország miniszterelnökének facebookos lapján, feltűnik a sok jó kívánság mellett, amelyek egy része a világ minden tájáról érkezik, egy markonyi gyűlölködő csoport, többször változó, kamu adatlapokkal, de szinte mindig ugyanolyan szövegekkel. Ők azok, akik minimális figyelmet keltve körbetrollkodják az oldalt, de minek? Hiszen semmi mártírium, semmi törlés, semmi kitiltás nincsen következményként – de ők is megtehetik!

Minden ellenkező híresztelés ellenére Magyarországon szólásszabadság van, ahogy a sajtó és a média is szabadon írhat, mondhat bármit. S éppen a leghangosabban kiabálók élnek is ezzel a demokratikus joggal, miközben nagy plénum előtt kifejtik, hogy ők tulajdonképpen nem is beszélhetnek most éppen szabadon. Baljós hangulatú cikkek, helyzetjelentések, hozzászólások tömegeit olvashatjuk a közösségi médiákon, szalonmarxista blogokon, amelyeket újabban liberálisnak illik nevezni. A szerzők legtöbbször egy letűnt kor egyre halványabb csillagai.”