A harcos – Simone Veil (1927–2017)

„Mi tagadás, Magyarországon Simone Veilnek, a talán utolsó francia politikai ­társadalmi ikonnak, az Európai Parlament első női elnökének a halála nem váltott ki nagy visszhangot. Persze nem véletlenül, hiszen Veil éppen annak a három jelenségnek volt élő szimbóluma, amelyben hazánk jelenleg nem éppen legjobb formáját mutatja. Azaz a holokauszt emlékezetének, a női jogok és szabadságok képviseletének és az európai gondolatnak.

Franciaországban és persze kisebb mértékben, de más európai országokban is, elsősorban érthető módon Németországban sok minden másként áll mind a holokauszt, a női jogok és Euró­­pa ügyében is. Simone Veil halála ezért minden hírt megelőzött, nem volt olyan tévéhíradó, napilap, amely ne fő hírként, a cím­­la­­pon foglalkozott volna a szomorú eseménnyel. Veil közéleti aktivitása idején sokáig a közvélemény szemében a legnépszerűbb francia volt, szimbóluma »a legjobbnak, amit Franciaország adhat«, ahogy most a köztársasági elnöki megemlékezés szólt róla. Temetésére, ahogy mondani szokás, »állami-katonai tiszteletadással« az Invalidusokban került sor. Alighanem a Panthéonba való »beköltözésére« sem kell sok évet várnia, ahol a »hálás nemzet« őrzi híres fiainak és lányainak földi maradványait. Őszintén szólva persze inkább a fiainak, hiszen a Panthéon hetvenöt kitüntetettje között csak négy nő van.

Röviden: Simone Veil nagy asszony volt. És szabad nő, olyan korokban, amikor ehhez bá­­torság és persze erős személyiség kellett. A legtöbb mostani főcím valamilyen formában a »combattante«, a harcos szót használja. Joggal, mert igen, kemény, harcos nő volt. Határozott személyiségéről legendák szólnak, ahogy maga is írta életrajzi könyvében: »Az első reflexem mindig az, hogy nemet mondok. Szeretek ellentmondani, ilyen a természetem.« Ráadásul Veil a lehető legkevésbé volt valamiféle »Marianne« (a szabadság francia jelképe) vagy a Kommün híressé vált anarchistájának, Louise Michelnek a típusa. Tökéletes nagypolgári dáma volt. Legendássá váltak a Chanel-kosztümjei, ele­­gáns kendői, kihívó ékszerei, mindig hibátlan frizurái, elképesztő prémbundái. Ez a dáma a maga nagypolgári módján még mondén is volt, imádta az elegáns estélyeket, a kiállításmegnyitókat, a nagyon szelektált nagyvilági élet eseményeit. Az elhunyta tiszteletére most megismételt pár éves portréfilmen fel sem tűnik a népes család tagjainak, hogy bizony a családi vacsorán inas szolgál fel.”