„Orbán kora” címmel jelent meg Török Gábor és Zárug Péter Farkas könyve, ahol a Fidesz-pártisággal nem vádolható szerzők rögtön az egyik első fontos dologban egyetértenek Rétvári Bencével.
„Orbán Viktor nem bukott miniszterelnök lesz a történelemkönyvekben, hanem Magyarország leghosszabb ideig hivatalban levő miniszterelnöke!” – fogalmazott Rétvári Bence KDNP-s politikus, Orbán Viktor régi híve a minap a Parlamentben.
„Az már nem kérdés, hogy létezik-e Orbán-korszak. Létezik.” – írja Zárug Péter Farkas és Török Gábor politológusuk, a volt miniszterelnök gyakori bírálói az Orbán kora című közös kötetük elején.
Úgy tűnik, valamiben mégiscsak lehet konszenzus,
még akkor is, ha az összes többi dologban nemigen akad.
Akárhogy is, Zárug és Török könyve a korábbi szisztéma számos elemét határozott lényeglátással fűzi fel egy történeti perspektíva zsinórjára, ugyanakkor véleményem szerint bizonyos pontokon a hangzatos analógiák csapdájába esnek, és ennek szolgálatában időnként rövidebb szavatosságú narratívákból vezetnek le általánosnak remélt következtetéseket.
Mondjuk, már az is sokat elmond a jelenlegi felkorbácsolt közállapotokról, hogy rögvest a nemrégiben bemutatott kötet elején többször implicite elnézést kérnek azért, hogy nem szaporítják azok táborát, akik tudományos nyelvezettel de a tudomány keretei közül jócskán kilépve engednek teret a közgyűlöletnek, többször jelzik, hogy például az Orbán-kormányt leíró korábbi művek kritikája nem az ő dolguk, de általánosan is egy meglepő Pokol Béla-idézetbe menekülnek például a cinizmus és érzéketlenség vádja elől, mondván, a modern politika egész rendszerének a bináris kódja „a hatalom megszerzése és a hatalom megtartása”, a politikai szereplők érdekkövetésének ez a természetes fókusza.
Ezt is ajánljuk a témában
Zárug Péter Farkas és Török Gábor mutatta be kedden legújabb kötetét. A szerzők állítják, ha meg akarjuk érteni a 2010–2026 közötti időszak magyar politikáját, ahhoz meg kell értenünk Orbán korának sajátos szerkezetét.
A kötet a szélesebb spektrumú politikatudományi megalapozottság mellett kap némi – bevallottan nem túl gazdag – társadalomtudományi elméleti keretet, Michel Foucault diskurzuselméletét, George Lakoff kognitív nyelvész framing-elméletét, Chomskyt, egyszóval csupa olyasmit, amivel egy tájékozottabb másodéves bölcsészhallgató is megtámasztja a beadandó dolgozatát.
De nem is ez az értékes része a könyvnek, ahogy nem is az a rövid szakirodalmi keresztmetszet, amit az Orbán-szisztéma konceptuális megragadásának kísérleteiről ad – egyébként korrekt módon finoman megrója azokat is, akik az Orbán-rendszer kritikájában jócskán kiléptek a tudományosság kereteiből, csupán annak fogalmait és díszleteit tartották meg. Maguk a szerzők történeti-institucionális nézőpontot választottak, vagyis az intézményi világ változásain és az ehhez kínálkozó analógiákon keresztül mutatják be a korszakot. Mégpedig úgy, hogy átveszik az „abszolút köztársaság” kifejezést, és úgy tesznek, mintha a leköszönt miniszterelnök minden lépése ebbe az irányba vezetett volna („több évtizedes tudatos, szisztematikus, kanyarokkal és fordulatokkal tűzdelt politika útján”).
Ennek lényege egyébként a szerzők szerint, hogy teljesen új államszerepre cseréli le a korábbi működési modelleket: a korábban semleges állam a hatalmon lévők érdekeit érvényesíti az alrendszerekben; a hatalom immár nem ideológia-, hanem érdekkövetővé válik, a politikai identitás, a „mi” és „ők” lép a helyére, amely előbb-utóbb elfojtja a kritikákat, különösen a belsőket. Itt máris van egy – szerintem komoly – fogalmi pongyolaság, jelesül, hogy szerintük a hatalom a „mi” csoporthoz tartozásért alávetettséget és lojalitást követel a józan észen és a saját tapasztalt valóságon túlmenően, ha a hatalom a „mi” csoportjába emel, ahhoz élethosszig tartó hűséggel kell ragaszkodni, és az igazság kimondása helyett a rendszerrel tévedni, ha kell.
A lojalitás szóval van problémám: lojalitást minden szisztéma megkövetel (különben működésképtelenné válna). Szerintem a szerzők a szervilizmusra gondoltak (kritikátlan, vak elköteleződés), és ha valami hozzájárult a volt kormánypártok választási vereségéhez, az éppenséggel e két fogalom elváráshorizontjának összetévesztése lehetett egyeseknél.
De ezek csak apróbb zavarok, lássuk, mit kínál maga a kötet, amely ígérete szerint „két politológus kolléga beszélgetése”, amelyben csak azt írták le, amiben megegyeztek, így a kötelező körök után nagyrészt a tartalomra koncentrál, amit hat fejezetre tagol.
A felemelkedésről szólóban például megjegyzi: a fiatal Orbán nem tudatosan lépett politikai pályára a kései Kádár-rendszerben, ugyanakkor
alapvető szuverenitásfelfogását meghatározhatta, ahogy a Fidesz kezdeti anyapártja, az SZDSZ ellen folytatott szabadságharcot saját szuverenitásáért
– és ez lehetett az egyik alapélménye a politika világába belépő fiatalembernek, és
a „fiatal, felkészült és összetartó” pártnak, a Fidesznek.
A térfoglalás csak ezután, 1994 és 1998 között következett, immár a meggyengült MDF helyére bejelentkezve. Ez hozta el a politikai nyelv és a politikai kommunikáció olyan fokú megújítását, amely a későbbi sikerek alapjává is vált.
A másik ilyen alapélmény a kötet szerint az 1998-2002 közötti kormányzás, ahol a belső, koalíciós partnerek közötti feszültségek ellenére kormányon sem veszített támogatottságából – erre jött a 2002-es bukás sokkja, amire ugyanakkor válasz volt a polgári körök életre hívása, és Orbán látványos háttérbe vonulása is a pártelnökségtől egy esztendőre.
A nép egyszerű fiaként való megjelenése (lásd korábban: plebejusdemokrácia) ugyancsak jó eszköznek bizonyult a klasszikus Fideszen túli szavazók megnyerésére, és ez is alakította a leendő miniszterelnök karakterét – mutatnak rá, a 2006-os vereség kapcsán pedig némi áthallással felidézik Tölgyessy Péter akkori írását a magyar nemzetből, amelyben azon lamentál, hogy Orbán „mítosza” bukott meg, és már csak „távozásának módjáról és idejéről dönthet alighanem”, rámutatva: bár ez a jóslat tévesnek bizonyult, ám jól leírja az akkori jobboldali közhangulatot. Szintén áthallásos – bár a jövőt nem ismerjük – annak bemutatása, hogy a Gyurcsány Ferenc-vezette szocialisták milyen hitelességi deficitet szenvedtek el azzal, hogy teljesen mást csináltak, mint amit a kampányban ígértek (az őszödi beszéd csak ennek vallomásos formában történő megkoronázása volt).
Ahogy Orbán talpon maradásának eszközeit is jól lajstromozzák: erőforrás-központosítás, egyéni választókerületi rendszer a párton belül, ilyetén módon az elnök döntési szuverenitása. Mindennek 2009-ben Kötcsén hangot is adott,
2010-ben pedig megkapta annak a lehetőségét, „hogy a versengő politikus szerepéből a szuverén államépítő pozíciójába lépjen át”.
Ezzel párhuzamosan megkezdődött majd betetőzött a centrális erőtér kiépítése, ami minden valaha volt (mérsékelt) jobboldali erőt integrált a Fidesz zászlaja alá, Orbán pedig mindenben viszonyítási ponttá vált nem csak jobboldalon, de az egész magyar politikumban, még a kétharmados győzelem előtt; nem véletlen, hogy korszakhatárként hivatkozott az úgynevezett fülkeforradalomra, és ekkor született meg a NER is, aminek meghirdetését a szerzők „misszióhirdetésként”, „küldetésnarratívaként” értékelik.
Mindemellett a politikai identitás egy rugalmasabb konstrukciót tett lehetővé, mint az ideológiai kötöttségek: így lett lehetséges pl. antikommunistaként keleti nyitás, a rendszerváltás örököseként az oroszokkal való stratégiai partnerség, stb.
Eközben beindult a jogszabálygyártási nagyüzem, két hónap alatt 174 indítvánnyal, 94 törvénnyel és 80 határozattal. A kötet egyébként bőségesen kitér az Orbán-kormányok jogalkotási technikáira, a centrális erőtér működésére a gyakorlatban, ami az ideológiai különbségek miatt megkötött kezű nagyobb ellenzéki pártok (MSZP, Jobbik) összefogásának képtelenségével magamagát korlátozta (egészen addig, amíg ezek teljes kiüresedésével egy új trónkövetelő meg nem jelent, úgy 15 évvel később), miközben a kormánypártok a kontrollált konfliktus- (és tegyük hozzá: konszenzus-)kereséssel erősítették meg sajátjaik politikai identitását (Békemenet, Nemzeti Konzultáció, CÖF).
Mindeközben megerősödött az ország, és így a kormány gazdasági szuverenitása, kialakult
és a többi, egyszóval minden, ami egy új politikai kultúra létrehozását megalapozta és intézményesítette.
A kötet aztán elemzői szemmel sorra veszi a Simicska Lajos-féle 2015-ös szakítást (noha 2022 és 2010 között megtalálta az élni és élni hagyni elvet valló szocialista erőközpontokkal is a hangot), és a vele vívott, végül a 2018-as újabb kétharmaddal lezárt háborút; az illiberális politika meghirdetését, kitér az „abszolút köztársaság” értelmezését félrevivő monarchista hasonlatokra, és arra, hogyan alakított ki a pluralizmus megtartása mellett egy értelmezési dominanciát a két kormánypárt pontosabban az ezt megalapozó jogi, értelmezési és diskurzus-aszimmetria kiépítésével, és olyan remek kifejezéseket is köztudatba emelnek a könyvben, mint a „performatív szuverenitás”, amely ugyebár csak cselekvő módon (például szabadságharcként) megélt szuverenitás lehet.
Az utolsó fejezetekben előkerül Szabó Andrea szociológus tanulmánya, melyben a 2022-es Fidesz-kétharmad után a rendszer hosszútávú fennmaradását prognosztizálta (ezt bizonyos választói csoportok körében ugyancsak mellémérő), a soron következő fordulatok azonban rácáfoltak erre.
Ezt is ajánljuk a témában
Komoly kérdésekkel kell szembenéznie Magyar Péternek.
Természetesen utólag könnyű okosnak lenni – és a kötet egyébként abból a szempontból külön érdekes, hogy talán ez az első olyan politológiai-ismeretterjesztő kötet, ami közvetlenül a választások után jelent meg, bár zömét biztosan április 12. előtt írták, de már értékelést tartalmaz a Fidesz hatalma megrendülésének okairól.
Ebből csak két dolgot emelnék ki: a könyvben idézett Patrick Dunleavy brit politológust, aki szerint a domináns rendszerek erejét a neki tulajdonított döntéshozó hatékonyságnak, a másoktól jól védett ideológiai törzsterületnek (lásd: nemzeti oldal) és a potenciálisan széles támogatói bázisnak köszönheti. Mindebből következik, hogy a rákövetkező évek problémái – a háborús gazdasági válság nyomán támadó életszínvonal-csökkenés, a magát jobboldali narratívákba öltöztető új ellenzéki kihívó Magyar Péter személyében és a széleskörű bizalomvesztés – előrevetítették a 2026-os vereséget.
Külön alfejezetet kap a „pentito néptribun”, vagyis a szerzők érdekes analógia-öszvéreinek egyikével (a pentito bűnbánó maffiózót jelent, a néptribun[us] pedig a római köztársaság idejéből ismert, plebejusok érdekképviseletére kiválasztott személy) leírt Magyar Péter színrelépése, a „teflonhatás”, amellyel leperegtek róla a támadások és a jogos kritikák egyaránt.
Vagy az, ahogy minden áron elkerülte az ideológiai önmeghatározást is, így széles protestbázissal tudta végül legyőzni a Fideszt, amely eközben a kommunikáció terén nem tudta felvenni vele a versenyt.
A végén a szerzők bevallottan óvatosak maradtak ehhez hasonló megállapításokkal: kormányváltás történt, de nem biztos, hogy rendszerváltás lesz belőle; s nem bocsátkoztak erőteljes jóslatokba. Kár. Pedig érdekes lehetett volna annak a – nyilvánvalóan nem elfogulatlan, de legalább önazonos – álláspontból felvázolt víziója, hogy hogyan alakult át egy több kleptokrata figurával egyre erősebben megterhelt, egyetlen domináns párt által meghatározott, ámde immár bizonyítottan demokratikus rendszer egy – legalábbis kezdeteiben – annál jóval autokratikusabb jegyeket felmutató, zártkörű, de ideológiailag sokszínűbb párt elszámoltatási hibridrezsimjévé, s hogy ennek vajon milyen feloldásai (belharcok, konszolidáció, radikalizáció) lehetségesek a jövőben.
Nyitókép forrása: Facebook
Rétvári Bence szerint a miniszterelnöki hivatali idő nyolc évben történő korlátozását célzó javaslat több ponton is következetlenségeket tartalmaz.
Komoly vádakat fogalmazott meg a Kereszténydemokrata Néppárt frakcióvezetője Magyar Péterékkel szemben.
Egyre többen csatlakoznak az élet védelmét célzó petícióhoz.
Nem baj, majd lesz helyette tánc, gólyalábon lépkedés, kardnyelés, légtornász-bemutató és tűzkarikán átugrás.
A magyar válogatott kapitánya szerint a Puskás Arénában rendezett fináléban bármi megtörténhet.
A szuverenista erők európai előretörése valós társadalmi válasz a jelenlegi rendszerek válságára. Miközben az ukrajnai és a közel-keleti konfliktusok egyaránt rávilágítanak a nyugati stratégiák korlátaira, a tét már a jelenlegi szövetségi rendszerek jövője a globális átrendeződés közepette.
„Hibáztam, a felelősségemet teljes mértékben elismerem” – írta Varga Lőrinc Mihály.
