Az európai vezetők gyermektelenségéről

Európa legfontosabb vezetőinek 0 gyermeke van. Az a kérdés kínálkozik, hogy a legtöbb hatalommal rendelkező politikusok (Jean-Claude Juncker, Angela Merkel, Emmanuel Marcon, Theresa May, Paolo Gentilioni, Stefan Lofven, Mark Rute, Nicola Sturgeon, Xavier Bettel) ezáltal mennyire lehetnek az emberi teljesség érzékenységével az európai jövendő minőségének képviselői?

Feltételezzük, hogy így is lehetnek, semmit sem kívánnék kizárni, hiszen a sors különös fordulatai olykor megfoszthatnak a legemberibb lehetőségektől is, olykor egészségügyi, olykor akár egyéb más okok, sorscsapások következtében. Mégis roppant izgalmas jelenség, hogy földrészünk hatalmilag vagy legalább is gazdaságilag jelentősebb államainak (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország, Svédország, Hollandia, Skócia és Luxemburg) vezető, hangadó politikusai lemondtak az élet lényegéről, értelméről, a legfontosabb életműről, a gyermekáldásról, vagyis a következő nemzedékben megfogalmazódó jövőről (kivéve azokat, akiknek biológiailag nem lehetett gyermekük, mint például Theresa May).

Mintha a „véletlen” hozta volna össze ezt a riasztó jelképét, egyben a szimbólumát az erodálódó európai civilizációnknak, ennek az önreprodukálódásra képtelen földrésznek, amely máig tán a legsikeresebb civilizáció bölcsője, példája és terjesztője volt. Az ilyen véletlen hihetetlen.

Civilizációnk, európai kultúránk abból a tudat alatt működő paradoxontól vált termővé, távlatossá, sikeressé, mely szerint saját életünk végességét bár tudatosítjuk ugyan, de mégis egy beláthatónak vélt hosszabb távon tervezzük képzeletben a sors útjait, a világról szóló, jobbító reményeinket és vágyainkat az utódaink jövőjébe vetítve.

A vajúdás szent asszonyi áldozata és kockázata az egyetlen gyógyír az elmúlással, annak tudatával, az életet végigkísértő kínjaival és reménytelen megváltozhatatlanságával szemben. Gyermekáldásnak mondja hagyományosan a nyelvünk, mégis mennyi feszültség, nehéz óra, be nem teljesült álmodozás, tervezés, álmatlan éjszaka lapul meg e szó mögött. Mennyi kibonthatatlan titok. Dacára az orvostudomány egyre precízebb diagnózisainak és gondoskodásának – mennyi izgalom. És mennyi csalódás. Vannak, akik lombikbébire ítéltetnek és még így is hiába várnak a csodára.

A jövevény magzati állapota maga a nagy misztikus várakozás, az ultrahang felvételek ellenére a felfokozott izgalom, csak mindene meg legyen és ép újszülött legyen. Izgalmunk nem lohad: ahogy a gyermek növekszik, elvárjuk, hogy egészséges, okos és szép legyen, vigye valamire, lépjen tovább, álljon egy lépcsőfokkal feljebb, mint az anyja vagy apja.

Szinte mitologikus paradoxon evilági életünkben, hogy saját születésünkre nem emlékszünk, halálunkról pedig nem tudunk beszámolni a hátramaradottaknak.

amit sokszor elmondott, de mégis elmondhatatlan élmények kísérnek az első összenézésektől, szókezdeményektől a kamaszos lázadásokig… és végül az utódaink felnőnek.

Súlyos teher lehet a gyermektelenség nőnek és férfinak egyaránt, amikor elrohan, elsöpör felettük az idő: ők kihagyták a termékeny éveket és már a nagyszülői korba értek és semmi… oly nehéz visszatekinteni a titokra, a kihagyott életműre, a legtársadalmibb magánügyre. Magánügy, amibe beleszólni nem szabad. Mégsem magánügy, ha a féloldalasan fejlődött társadalmunk karrierelvárásai hátrányosan érintik, sújtják az élet lényegét – elsősorban a hölgyeket. A nem egykéző tudós Marie Curie-től Kopp Máriáig sok régi hősnőre és kortársnőnkre valóban a nekik kijáró tisztelettel kellene tekintenünk, szépséges teljesítményeiket és példamutatásukat megbecsülendő.

Ugyanilyen tisztelettel tekinthetünk azokra a hölgyekre is, akiket meddő sorsuk különféle szerencsétlen okok folytán megfosztott a gyermekáldás misztériumától, de az élet egyéb fontos területein csodálatosan teljesítenek a közösség, a társadalom és a jövő javára.

Azonban a fenti európai politikus névsort nem egy véletlengenerátor dobta ki, hanem a mai európai társadalmunk belső mozgása vetélte elénk. A mai civilizációnk terméke ez, mely bizonyos, eddig nem taglalt törvényszerűségeket sejtet, amin el kellene gondolkodnunk. Mi a távlata az általuk szimbolizált civilizációnak, tragikus távlatú népesedési eredményeinknek? Miről árulkodnak a közösségi oldalakon a cicusokkal, kutyusokkal stb. ölelkező fotókon a műanyag, fröccsöntött arcú mosolyok? Honnan ez a konzum-felelőtlenség? Pedig véljük és hirdetjük, mi eddig is megtettünk minden tőlünk telhetőt, és továbbra is azon leszünk, hogy megtegyük.

Civilizációnk félreértett humanizmusával és lelkiismeret-furdalással, akár a rabszolgaság vagy a fegyverkereskedelem bűneit kompenzálni vágyva, mégis tovább folytatja manipulációit a kizsákmányolt, elmaradott országokkal szemben. A volt gyarmattartók vezetésével a volt gyarmatokon ugyan ügyefogyott stratégiákkal, élelmiszer- és gyógyszerfelesleg-segélyekkel számolta és számolja fel a hagyományosan termelő gazdaságokat, miközben ezzel párhuzamosan népességrobbanást idézett elő, és megszerzi vágyott profitjait. Földünk négyzetméterein egy bizonyos mennyiségű lakosság képes csak élni. Vannak a bolygónknak területei, ahol a túlszaporodott népesség környezetszennyezési következmény. (Itt és most restellem magam ezért a mondatért!) Az állati populációk viszont az ember beavatkozása nélkül betartják a szaporodási mértéket. Az ember erre képtelen.

Európa elözönlése, amennyiben folytatódik, képtelen lesz a minimális humanitárius segítség nyújtására a harmadik világ kínjait csökkentendő. Összeomlik.

Amennyiben az önreprodukció tovább csökken, annak megalázó következményei lesznek a termelékenység, a társadalmi béke, egészségügy, szolgáltatások, nyugdíj stb. területén. Az önreprodukció hiánya mindenképpen kudarccal fenyeget. Ennek jeleit már ma is megsejthetjük. Figyelmeztető árnyak, sejtések kitapinthatóak már, a vezető politikusok talán nem is véletlenül kialakult reprezentatív csoportjának gyermektelenségében.