Az átkozott idő

„Köszönöm Róma.

Köszönöm édesanyámnak, édesapámnak, a testvéremnek, a rokonaimnak és a barátaimnak.

Köszönöm a feleségemnek és a három gyermekemnek.

Szerettem volna a végén kezdeni, a búcsútól, mert nem tudom, hogy képes leszek-e elolvasni ezeket a sorokat.

Lehetetlenség 28 évet pár mondatban összefoglalni.

Szeretnék egy verset, vagy egy dalt írni, de sajnos nem tudok.

Az évek során, azokkal a lábaimmal próbáltam kifejezni magamat, amik mindent sokkal könnyebbé tettek számomra már kissrác korom óta.

A gyermekkoromról beszélve, ki tudjátok találni, hogy mi volt a kedvenc játékom? A futball, természetesen! És a mai napig az!

Az élet egy bizonyos pontján felnősz, ezt mondták nekem is és az idő is ezt igazolta.

Az átkozott idő.

2001 június 17-én mindannyian azt kívántuk, hogy kicsit gyorsabban teljen az idő.

Alig vártuk, hogy a játékvezető lefújja a mérkőzést.

Még mindig gombóc van a torkomban, amikor visszagondolok rá.

Ma pedig az idő eljött, megérintette a vállam és azt mondta:

»Fel kell nőnünk. Holnap felnőtt leszel. Vedd le a nadrágot és a cipőket, mert mától férfi vagy. Most már nem élvezheted többet a fű illatát, a napot az arcodon, az adrenalint, amint eláraszt téged és az ünneplés élvezetét.«

Az elmúlt hónapok során folyton azt kérdeztem magamtól, hogy miért ébresztenek fel ebből az álomból.

Képzeld el, hogy gyerekként egy nagyon szépet álmodsz... és akkor anyukád felébreszt, hogy iskolába kell menned.

Te pedig szeretnél tovább álmodni... megpróbálsz visszaaludni az álmoba, de már sosem tudsz.

Ez most nem álom, ez a realitás.

Én pedig már sosem fogok visszacsúszni az álmomba.

Szeretném ezt a levelet mindenkinek ajánlani - az összes srácnak, akik nekem szurkoltak.

A holnap gyermekeinek, akik felnőnek és szülőkké válnak, valamint a ma gyermekeinek, akik talán azt kiáltják, hogy 'Tottigól'.

Szeretném azt hinni, hogy az én pályafutásom egy tündérmese számotokra, amit folytatni kell.

De most tényleg vége van.

Utoljára vettem le ezt a mezt.

Eldobom, bár nem vagyok kész arra, hogy azt mondjam 'elég', és talán soha nem is leszek.

Bocsássatok meg nekem, hogy nem adok interjút és hogy a gondolataim kicsit összekuszáltak, de nem egyszerű lekapcsolni a villanyt.

Kicsit aggódom. Ez nem ugyanaz a félelem, mint amit akkor érzel, mikor a kapu előtt állsz egy tizenegyes elvégzése előtt.

Ezúttal nem látom a háló lyukain keresztül, hogy hogyan néz ki a jövő.

Engedjétek meg, hogy aggódjam.

Ezúttal én vagyok az, akinek szüksége van rátok és arra a szeretetre, amit mindig mutattatok felém.

A támogatásotokkal sikerülni fog egyet lapozni és belevetni magam az új kalandba.

Most itt az idő, hogy köszönetet mondjak az összes csapattársamnak, az edzőknek, az igazgatóknak és mindenkinek, akivel együtt dolgoztam a pályafutásom során.

A szurkolóknak, a Curva Sudnak, ami irányító fény minden rómainak és Romanistának.

Rómainak és Romanistának születni kiváltság.

Ennek a csapatnak a csapatkapitányának lenni megtiszteltetés.

Ti vagytok - és mindig lesztek - az életem. Többé nem tudlak szórakoztatni benneteket a lábammal, de a szívem mindig ott lesz veletek.

Most pedig, lemegyek a lépcsőn és belépek abba az öltözőbe, ami gyerekként fogadott és amit most férfiként hagyok el.

Büszke és boldog vagyok, hogy 28 év szeretetet adhattam nektek.

Szeretlek benneteket.”