Az elvtelen csinovnyikokra és a permanens szellemi merevgörcsben éldegélőkre azonban még megvetést sem pazarolok. Nem érdemlik meg. Akiket viszont sajnálok, és akikért a leginkább tudok haragudni, azok az önkéntes szerecsenmosdatók, akik dalolva állnak be a sorba, és még büszkék is erre.
Ismerjük ezt a típust: ő ugyan nem ért egyet a kormánnyal, de amit most csinálnak az jó, ezért támogatni kell őket, különben vége a világnak. Becsszó, utána tovább vicsoroghatunk egymásra az egyre távolodó frontvonalak lövészárkaiból, sőt, még dobálhatjuk is a másik oldalt a lassan orrig érő, darabos trágyalével, csak még egyszer húzzuk »jó helyre« azt a bizonyos ikszet.
Szomorú dolog, amikor valaki önként kaparja ki saját dobhártyáját, hogy ne hallja, ahogy a történelmi lehetőség a fülébe ordít: végre lehetne valódi elitváltás, betemethetnénk a társadalmi szakadékokat és elszámoltathatnánk azt a korrupt, elvtelen bandát, ami a narancsos-szegfűs zászlók alatt évtizedek óta kizsákmányolja Magyarországot.