Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Klasszikusokat, „nagy elődöket” olvasni mindig izgalmas feladat, már csak azért is, mert a befogadótól is némileg más hozzáállást kívánnak, mint mondjuk a kortársak.
„Bár szerintem pont a főbb karakterek, Kenton, Sarane vagy Klanet nem sikerültek olyan megragadóra (a rájuk osztott szerephez képest túlzottan sematikusnak érződnek, ami különösen Kenton és Sarane szerelmének érzékeltetésében probléma), viszont azIstár hajójában emlékezetes mellékszereplőkből nincs hiány. A kedvencem a varázslók szigetének királya, aki meglehetősen sajátos módon vélekedik az életről, a halálról és a hatalomról – de Kenton társai, a viking Sigurd, a perzsa Zubrán és a kígyószájú dobos, Gigi egyaránt erős ecsetvonással, nem túl bonyolultan, de annál szimpatikusabban megrajzolt figurák, akik élettel tudják feltölteni a nélkülük kicsit színtelennek tűnő történetet.
Ami ezek után mégis olyan remek élménnyé teszi az Istár hajóját, az sokkal inkább Merritt stílusa. Sugárzik ezekről a lapokról valami nyers erő, valami ösztönös, zsigeri energia, ami ott van Kenton tetteiben (például abban, ahogy kora világfelfogását tükrözi), az istenek kicsinyes megmozdulásaiban és nagyon izgalmasan vegyül Merritt cikornyás, képzeletet erősen befolyásoló, de még nem annyira dagályos prózájával. Az amerikai szerző szövege egyébként is bővelkedik furcsa képekben, ami a pergő cselekménnyel, a gyors jelenetekkel, a patetikus, de valahogy mégis hatásos kijelentésekkel társulva egyértelműen rabul ejt – színtiszta fantasykaland, a nem túl szofisztikált, de mégis igen-igen élvezetes fajtából.”