A fehér király

„Dragomán könyvéről ugyanis látatlanban is lehet érezni, hogy lényegesen színvonalasabb munka, mint adaptációja, és ennek köszönhetően utóbbinak is lényegesen több tartása van, mint egy szimplán gyenge alkotásnak, ugyanakkor emiatt is világlik ki tisztán az alkotó stáb alkalmatlansága. A film ad hoc felvillanó történetszálain és eseményein, félig megemésztett jelenetein ugyanis tipikusan az a hozzáállás tükröződik, amely szerint az átültetés egyenlő a könyv minél több elemének filmvászonra zsúfolásával. A fehér király tele van olyan mozzanatokkal, amelyek vagy valószínűleg csak a könyves háttérismeret birtokában teljesednének ki igazán, vagy eleve ezeket az információkat szeretnék átadni a narratíva lendületének megakasztásával - de semmiképpen nem szolgálnak egy egységes koncepciót. A politikai ellenséggé váló apa, az így kialakuló megélhetési problémák, a rendszer fojtogató labirintusa és számos felnövéstörténeti klisé között váltogatunk a történet fő mozgatórugóiként, azt az elképesztő bravúrt eredményezve, hogy a másfél órás játékidő tulajdonképpen kizárólag mellékszálak összességének tűnik.

Hozzáteszem, tudomásom szerint alapvetően a regény is lazán összefűzött életképekből áll, ugyanakkor a filmverzióból éppen azok az érzékletes részletek hiányoznak, amelyek ezt a hatásmechanizmust lehetővé tennék. A film nincs megrendezve, csak felvéve, mintha a rendezők maguk sem éreznék, pontosan mit és hogyan kéne kihangsúlyozniuk, a megteremtett világban nincsenek jellegzetes elemek, csak elnagyolt szimbólumok. A hosszú beállításoknak művészi funkció helyett ezúttal csak annyi szerepük van, hogy a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben vászonra kerüljön az, ami a forgatókönyvben le van írva. Az alkotásnak nincs egyetlen igazán jól megrágott, megkomponált pillanata, a legtöbb jelenet félszeg ügyetlenséggel zajlik le, ami az egyébként kompetens színészek játékára is rányomja a bélyegét. Még láthatóan az sincs végiggondolva, hogy egy gyermeki vagy egy mindentudó nézőpontból lássuk ezt a történetet, ebben a vetekedésben pedig mindkét oldalt a lehető legrosszabbul sikerül megragadni: a gyermeki ártatlanságból az infantilis bárgyúságot, a diktatúra súlyos árnyékából pedig a kapkodó, elnagyolt közhelyeket. Utóbbi azért is különösen markáns jegye, mert láthatóan a legtöbb probléma gyökere, hogy a belga Jörg Tittelnek és a brit Alex Helfrechtnek nyilvánvaló okból halvány fogalma sincs egy valódi totalitárius rendszer működéséről és jellemző motívumairól, ez pedig számunkra itt Magyarországon különösen is megmosolyogtató módon ütközik ki egy-két fordulatban.”