Óriási a tét: Brüsszel, Washington, Kijev, Berlin, Párizs, Peking és Moszkva számára sem mindegy, mi lesz április 12-én

Talán csak az első szabad magyar országgyűlési választás zajlott olyannyira izgalmas nemzetközi kontextusban, mint a mostani. Akárcsak 2022-ben, úgy most is érdekelt a választásban a világ legerősebb hatalma, az Egyesült Államok, illetve annak vezetése, csak épp most a „másik csapatban játszik”. Nem a brüsszeli fősodorral egyetértésben dolgozik a kormány leváltásán, hanem Orbán Viktor miniszterelnökkel szövetségben a brüsszeli politika megváltoztatásán. Nála is nyíltabban beszállt a kampányba a beszorult, uniós álmainak gátját az Orbán-kormányban látó Ukrajna. Közben Európán belül is átrendeződnek az erőviszonyok. 

További adalék: gyökeres átalakulásban van a világgazdaság, ahogy megváltozott az USA viszonya is az őt kihívó nagyhatalmakkal: Kínával és az alá kényszerült Oroszországgal. Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok bontókalapáccsal rontott neki a nagyrészt amerikai kéznyomokat viselő világrendnek, a nagyhatalmak feltakarítják hátsó udvarukat, képlékeny a helyzet a karibi térségben, Grönlandon, Kelet-Európában és Tajvan körül. Máshol viszont megszilárdulhat a helyzet: Izrael egyre egyértelműbb stratégiai győzelmébe lassan beletörődni látszik a Közel-Kelet többi része. 

Mindeközben Budapestre áprilisban aránytalanul sokan figyelnek: Brüsszel és Kijev számára valamiféle ellenség eltávolítása, Washington, Prága, Róma, Belgrád és Pozsony nézőpontjából fontos szövetségesük megerősödése, Peking, Moszkva és a türk világ szempontjából a legjózanabb európai uniós partner megmaradása a tét. 

Ukrajna, az európai kudarc 

Bár Ukrajna – az ország EU-csatlakozását történelmi öröksége fontos elemének tekintő Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök szándékával ellentétben – nem tagja az Európai Uniónak, ma az uniós politika nem kis részben Ukrajna-politika. Európa politikáját leginkább az a gazdasági kontextus határozza meg, amelyet az uniós erőforrások jelentős részének Ukrajnába irányításával, illetve az Oroszország elleni, saját gazdasági versenyképességét rontó szankciók kivetésével a közösség vezetése magának választott. 

A számok magukért beszélnek: az EU a 2021–2027-es költségvetési ciklusban úgy költött el 195 milliárd eurót (az 1,2 billió eurós hétéves költségvetés összegének 16 százalékát) Ukrajna katonai támogatására, az állam működtetésére és a hrivnya stabilan tartására, hogy közben szomszédunk katonai helyzete 2022 ősze, a sikeres harkivi és herszoni ellentámadások óta folyamatosan romlik. 

A régebb óta magunkkal cipelt túlszabályozás, a gazdaságot megfojtó zöldszabályok, a szankciók és az iparpolitikára fordítható erőforrások ukrajnai elégetése következtében az Európai Unió 2025-ben is a legkisebb növekedésre volt képes a nagy gazdasági blokkok közül. India a legutóbbi adatok szerint közel 7, Kína 5, az Egyesült Államok az utolsó negyedév alakulásától függően körülbelül 3, az Európai Unió pedig 1,4 százalékos növekedést produkált. Ebben a helyzetben két cél verseng az EU erőforrásaiért: a kontinens versenyképességi válságának meg­oldása és az ukrajnai romhalmaz feltakarítása. 

és a legkevésbé sem kívánja belátni bűnrészességét a kudarcban. Ebből következnek a mostani terveik: a háborút Kijev számára minden valószínűség szerint inkább kedvezőtlen feltételek mellett lezáró megállapodást azzal édesítenék meg, hogy mihamarabbi EU-csatlakozást tennének lehetővé, továbbá jelentős uniós forrásokat csatornáznának Ukrajna következő tíz évre szóló, 800 milliárd dolláros jóléti tervébe. És ez még nem minden: a 700 milliárd dollárosra taksált katonai kiadásaiba is. Mindazok, akik egyetértettek az eddigi stratégiával – azaz a ma hivatalban lévő uniós kormányok túlnyomó többsége – támogatják is ezt a tervet. Mások nem. 

Hivatalban van ma legalább három olyan kormány, amely sem az eddigi Ukrajna-stratégiát, sem ezt a tervet nem tartja elfogadhatónak. Ebből kettő, a cseh és a szlovák kifejezetten ezzel kampányolva került hatalomra, a magyar pedig konzekvensen az eddigi Ukrajna-politika ellenzője volt. Rajtuk tehát a kudarcos stratégia romjainak méregdrága eltakarítása sem fog zökkenőmentesen átmenni. Az Ukrajna ügyében a kezdetek óta ellenálló, a harctéri tények és az európai gazdaság helyzete által folyamatosan visszaigazolt orbáni álláspontnak az unióban több helyen – például Franciaországban, Németországban, Ausztriában – vannak követői. 

Orbán Viktor az alternatív európai Ukrajna-politika megszemélyesítője és karakán képviseletének záloga, semmivel nem fogható ember, akit az elmúlt öt év uniós pénzekkel való zsarolása sem tört meg, ráadásul az amerikai hatalomváltással bírja az Európával fölérendelt viszonyban lévő legerősebb nyugati hatalom támogatását. Ezért aztán 

Nekik összehasonlíthatatlanul egyszerűbb lenne az Európai Néppárt egyik tagpártja alkotta kormánnyal tárgyalniuk, amely a bizottsági zsarolás megszűnése és az uniós pénzek zavartalan érkezése érdekében szinte bármire rávehető. Nem is beszélve Magyar Péter mentelmi jogáról… 

Kinek a barátja a barátom? 

A választás geopolitikai kontextusának kulcsfontosságú része az is, hogy 2022-ben, Joe Biden elnöksége alatt az amerikai demokrata párti mélyállam – részben pont azért, mert az egybeeső amerikai és európai Ukrajna-politika kerékkötőjét látta benne – Orbán Viktor ellen dolgozott, mára viszont nagyot fordultak a tengerentúli hatalmi viszonyok és szándékok. Az euroatlanti szövetségen belül ma 

a szövetségen belüli esetleges konfliktusok kapcsán (vámpolitika, Grönland) a kölcsönösen előnyös tárgyalásos megoldást támogatja, a magyarokat nem érintő vitás kérdésekben (Venezuela) pedig nem nyilvánít véleményt. 

Az USA nemrég nyilvánosságra hozott nemzetbiztonsági stratégiájában világossá tette, hogy számos ponton az öngyengítő politika megváltoztatását várja az Európai Uniótól. Nem elégszik meg azzal, hogy az európai szövetségesek névleg vállalják a magasabb GDP-arányos katonai költéseket, hanem azt várja, hogy fenntarthatóan orvosolják azokat a problémákat, amelyek oda vezettek, hogy az európai országok nem voltak képesek erős hadsereget fenntartani. 

„Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, a kontinens húsz év múlva vagy már korábban felismerhetetlenné válik. Ezért egyáltalán nem magától értetődik, hogy bizonyos európai országoknak elég erős gazdaságuk és hadseregük lesz ahhoz, hogy megbízható szövetségesek maradjanak” – így szól a stratégia alapvető megálla­pítása. Emellett az USA kritika alá vonta azon európai törekvéseket is, hogy a demokrácia vagy a szólásszabadság korlátozása mellett állítsák meg az EU politikáján változtatni kívánó patrióta pártok térnyerését. Az Egyesült Államok célja Európában a stabilitás megteremtése – ideértve az Oroszországgal való kapcsolatok stratégiai szintű stabilizálását is –, az EU magabíróvá válása, illetve „az ellenállás kultiválása Európa jelenlegi irányával szemben az európai nemzeteken belül”, azaz a patrióták támogatása. 

Ebből világosan következik, hogy 

Nem véletlen, hogy a magyarországi választási kampány során jóformán minden Európában járó amerikai csúcsvezető útba ejtette hazánkat: az EU internetes cenzúrája ellen küzdő Sarah B. Rogers külügyi államtitkár február elején, Marco Rubio külügyminiszter február közepén járt hazánkban, és akár a CPAC, akár a Donald Trump és Vlagyimir Putyin által elvben már leegyeztetett budapesti békecsúcs kapcsán könnyen elképzelhető a legmagasabb szintű látogatás is. 

Orbán a választást megelőző időszakban kétszer is járt Washingtonban, novemberben munkalátogatáson, februárban pedig a gázai rendezést felügyelni hivatott Béketanács alapító ülésén. Mindkét alkalommal világossá vált: Donald Trump igyekszik megteremteni annak feltételeit, hogy az Orbán gazdasági zsarolással való eltávolítására irányuló brüsszeli tervek kudarcot valljanak. Ebbe a mintázatba illeszkedik az orosz olajra és gázra kivetendő szankciók alóli, technikailag évente felülvizsgálandó, de a vezetők közötti megállapodás szerint időhatár nélküli mentesség, valamint az amerikai hajlandóság egy pénzügyi védőpajzs Magyarország köré feszítésére támadás esetén. 

Szintén fontos a magyar választás a két gazdaságilag gyengélkedő európai nagyhatalomnak, a növekedés beindítására régóta képtelen Német­országnak és a fenntarthatatlanul eladósodott Franciaországnak. Bár a helyzet a két országban más, mindkét helyen patrióta párt a legerősebb politikai erő. Franciaországban ez a Nemzeti Tömörülés, Orbán Viktor szövetségese, amelynek Jordan Bardella vezetésével 2027-ben minden esélye meglesz arra, hogy elfoglalja a népszerűtlen Emmanuel Macron elnök székét, és megfelelő csillagállás esetén parlamenti többséget szerezzen. 

A teljesen arányos választási rendszert működtető Németországban a belső feszültségekkel és botrányokkal terhelt, bizonyos sikeres keletnémet alapszervezeteken kívül kormányképességet felmutat­ni eddig nem képes Alternatíva Németországért (AfD) párt mérsékeltebb és kompetensebb társelnöke, Alice Weidel szintén Orbán kegyeit keresi. Ugyan hónapok óta vezetik a közvélemény-kutatásokat, egyelőre nem tudták lebontani az őket minden lehetséges koalícióból kizáró falakat, így országos szinten, ha egyre instabilabb társulásokkal is, a hatalomtól még huzamosabb ideig távol tarthatók. 

Arra viszont minden esély megvan, hogy idén megszületik az első olyan tartományi választási eredmény, ahol ez már nem lesz lehetséges: szeptemberben Szász-Anhalt, az egy főre jutó GDP-t tekintve legszegényebb tartomány választ majd, és a felmérések azt vetítik előre, hogy 40 százalék körüli AfD-eredmény mellett a Zöldek és a liberális Szabad Demokrata Párt (FDP) kieshet a parlamentből, szűken bejuthat viszont a Sahra Wagenknecht-szövetség (BSW), az egyetlen érdemleges támogatottságú párt, amely nem zárta ki a koalíciókötést az AfD-vel. 

Ha ez így történik, akkor az AfD és a BSW hajszálvékony többséggel kormányt alakíthatnak, az AfD története pedig új szakaszba lép: kormányzati teljesítménye révén megtörheti az ellenállást – vagy kiábrándíthatja választóit, és újból összezsugorodhat. Így aztán a kormányon lévő fősodor – mind Franciaországban, mind Németországban – abban érdekelt, hogy a szavazók két kulcsfontosságú választásuk előtt úgy lássák: a Nemzeti Tömörülés és az AfD előképének tekinthető orbáni kormányzás kudarcos, múló pillanat, nem érdemes arra fordulni, mert arra nincs út. 

Világgazdasági átrendeződés 

Európa közben – épp a Trump-tornádóra reagálva – a veszélyes ukrajnai tervek mellett egyéb módon is igyekszik alkalmazkodni az új helyzethez. Ennek része, hogy a vámokkal terhelt amerikai kereskedelmi kapcsolat helyett új piacokat próbál nyitni magának. Az európai ipar ezen érdekét szolgálná a gazdák ellenállása miatt elvetélni látszó Mercosur-megállapodás, illetve a minden valószínűség szerint sikeresen életbe lépő, igazán senki által nem kritizált EU–India kereskedelmi egyezség is. 

Amennyiben az amerikai kereskedelmi politika kitart az árukereskedelmi deficit csökkentése mellett, és az exportvezérelt Európa Egyesült Államokba irányuló kivitelében nem marad növekedési potenciál, a logikus következő lépések az EU és Oroszország gazdasági kapcsolatainak normalizálása, valamint a romló trend visszafordítása az unió és Kína gazdasági kapcsolataiban. Itt az EU-ból mindkét hatalommal a legjobb kapcsolatot ápoló Orbán-kormány inkább hasznos az európai fősodornak is. 

A Donald Trump április eleji vámbejelentésével elinduló világgazdasági rendszerváltás számos szempontból érinti hazánkat, olyan vektorokon keresztül is, amelyekről keveset gondolkodunk. Az köztudomású, hogy az Európa szempontjából romló EU–USA kereskedelmi feltételek gátolják az itteni autóipar, ezáltal a német s azon keresztül a magyar gazdaság fellendülését. Arról viszont már kevesebbet beszélnek, hogy az, ahogyan Trump megváltoztatta az Egyesült Államok szerepét a világgazdaságban, Magyarországnak más szempontból kedvező, és Orbán Viktor újraválasztását is segítheti. Trump vámpolitikája, a dolláralapú világkereskedelemből való visszalépés, illetve a monetáris politikára gyakorolt nyomás együttesen rég nem látott szintre gyengítették a dollárt, ami enyhítette a forintra nehezedő nyomást, így jelentősen felértékelődött a magyar fizetőeszköz. 

Ezzel egy időben a trumpi politika – részben belpolitikai megfontolásból, részben Orosz­ország tárgyalásra kényszerítése, valamint Irán és Vene­zuela kivéreztetése érdekében – alacsony olaj­árra törekszik. A forint ezáltal jóval kedvezőbbé váló árfolyama, valamint az olcsó dolláron vett olcsó olaj révén jelentősen csökkenő országos energiaszámla sokat segített az infláció szinte teljes eltüntetésében, és kedvező hatással volt a magyarok vásárlóerejére is egy olyan választási kampány során, melyben a gazdasági közérzet kulcsfontosságú a peremszavazók és a bizonytalanok döntésében. A kedvező fejlemények a hatalmon lévő pártot erősítik. 

A liberális nemzetközi rend halála? 

Szintén – bár jóval magasabb absztrakciós szinten – segíti a magyar kormányt, hogy úgy tűnik: 

Ez az Oroszország ukrajnai agressziójára adott eltérő válaszokból is kiviláglik. A világ nagy része, benne Magyarországgal, arra voksolt, hogy a – Mark Carney kanadai miniszterelnök által Davosban egyébként is a Nyugat érdekét szolgáló, szelektíven alkalmazott hazugságnak nevezett – szabályokon alapuló nemzetközi rendet neki nem érdeke megvédeni, a Nyugat pedig nem tudja vagy nem akarja majd. Egyedül az európai fősodor és a demokrata vezetésű Egyesült Államok gondolta azt, hogy érdeke a szabályokon alapuló nemzetközi rendet megvédeni, és – tévesen – azt is gondolta, hogy erre képes lesz anélkül, hogy maga háborúba menne. 

Aztán az Egyesült Államok oldalt váltott – talán meggyőződésből, talán önérdekből, talán a demokrata pártiak és az európaiak kísérletének kudarca láttán. A Trump-elnökség alatt létrejövő világban az Egyesült Államok többé nem hazudja azt, hogy létezik egy normatív szabályokon nyugvó nemzetközi rend – melyet aztán szükség esetén a saját érdekéhez hajlít. Ebben az új világban minden erőegyensúlyok, érdekek és megállapodások függvénye. A nagyhatalmak ebben az új világban – úgy tűnik – megegyeznek saját hátsó udvaruk rendbetételének feltételeiről. 

Az Egyesült Államok az egykori szabályokon alapuló nemzetközi rend szent teheneit levágva rengeteg engedményt kész tenni Oroszországnak Ukrajnában, cserébe Oroszország és Kína elnézi, hogy az USA nemes egyszerűséggel elrabolja a velük szövetséges venezuelai diktátort, Nicolás Madurót – kínosan ügyelve arra, hogy Venezuela Kínával szemben fennálló adósságának jogosságát folyamatosan hangsúlyozza, nehogy a keleti óriás szükségesnek érezze a beavatkozást. Az Egyesült Államok a hátsó udvarát a saját szövetségeseitől is szívesen megtisztítja – ez tűnik ki a bombasztikus amerikai igényekkel induló és minden valószínűség szerint jelentős trumpi győzelemmel végződő Grönland-sagából. 

Egyetlen dolog nem tisztázódott még a nagyhatalmak között az új világrendben: hogy mi lesz Kína hátsó udvarával, a kimondatlanul amerikai szövetséges és az USA védelmi garanciáira számító Tajvannal. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a nagyhatalmak realista módon tárgyalnak ebben a témában ahelyett, hogy megpróbálnák érdekeiket és azok érvényesítését a nemzetközi jog külsőségeibe csomagolni. Cserébe a mostani amerikai módszer teljesen más is, mint a demokráciaexport korábbi megoldásai: Venezuelában jelen állás szerint még csak rezsimváltás sem történt, annál inkább az aktuális hatalom berámázása, az amerikai politikai és gazdasági igények teljesítésére való rábírása meglehetősen unortodox eszközökkel. 

Ezzel párhuzamosan jelentősen csökken a szabályokon alapuló nemzetközi rendet fenntartani hivatott intézmények súlya is, az Egyesült Államok egyre inkább kivonul belőlük. Idén januárban zárult le az amerikai kilépés az Egészségügyi Világszervezetből (WHO), és szintén januárban kapott utasítást a washingtoni külügyminisztérium arra, hogy több mint 65 nemzetközi szervezetből, illetve ENSZ-ügynökségből léptesse ki az országot – ezek közé tartozik a klímaváltozás kutatásával foglalkozó Kormányközi Klímaváltozási Panel (IPCC), számos környezetvédelmi szervezet, az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD), az ENSZ Egyetem, a nőjogokkal és genderüggyel foglalkozó ENSZ-ügynökségek, valamint a Nemzetközi Jogi Bizottság (ILC). 

Helyette elindult az új, hatékonyabbnak ígért nemzetközi intézmények felépítése, köztük a Gázában több évtizednyi vergődés után valós előrelépéssel kecsegtető Béketanácsé, melyben – Bulgária mellett egyedüli EU-tagállamként – Magyarország is szerepet vállalt számos öböl menti, latin-amerikai és türk ország, valamint Indonézia mellett. Miután a Közel-Kelet állapotát Irán – részben alacsony olajárak miatti – gyengülése, harcképes proxijainak eltűnése és Izrael egyértelmű dominanciája határozza meg, a Béketanácstól bizonyosan nem a kétállami megoldás megvalósítása várható. 

Az őszi amerikai félidős választáson reális esély van arra, hogy a törvényhozás legalább egyik házában elveszítse többségét a kormányzó erő, ami a belföldi és nemzetközi reformok tempóját minden bizonnyal mérsékli majd. Addig viszont bizonyosan várhatók még fejlemények. Az áprilisi magyar választást a trumpi világrendszerváltás forró és turbulens korszakában fogják megtartani, s a magyar kormánypártok – annak minden potenciális hasznával és kockázatával együtt – e világrendszerváltás pártolóinak szerepét játsszák majd.

Valami mozog keleten 

2025 eleje óta úgy tűnik, mintha a világon egyedül Donald Trump diktálná a tempót, s az ő elképzeléseihez, céljaihoz és igényeihez igazodik mindenki más, azért a globális erőegyensúly ma már messze nem az amerikai egyeduralom irányába mutat. Ennek megfelelően a múlt év második felében mozgolódni kezdett a Kelet is: a Sanghaji Együttműködési Szervezet tiencsini csúcstalálkozóján, majd a japánok felett aratott második világháborús kínai győzelem 80. évfordulójára rendezett szeptemberi pekingi katonai díszszemlén új felállásokban mutattak erőt. 

Tiencsinben a vámokkal frissen megsorozott Narendra Modi indiai miniszterelnök demonstrálta együttmozgását Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnökkel, Pekingben pedig egy mind létszámában, mind technológiája szempontjából brutálisan megerősített hadsereg felvonulását figyelte vállt vállnak vetve, minimális európai jelenlét mellett három atomhatalom vezetője a fő helyeken: Hszi Csin-ping, Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor. 

Az év fennmaradó része aztán a Tajvan körüli helyzet eszkalálódásáról szólt: Takaicsi Szanae japán miniszterelnök Tajvannal kapcsolatos mondataiból, melyekben a sziget megtámadtatását a japán hadsereg bevetését indokolttá tevő, Japánt a  létében fenyegető eseménynek nevezte, a kínai diplomácia nagy botrányt csinált. Ebbe a botrányba a Trump-elnökség nem szólt bele, viszont év végén nyélbe ütött egy hatalmas fegyverüzletet Tajvannal, aminek következményeként januárban – békésen – lezajlott Tajvan körül a valaha volt legnagyobb kínai hadgyakorlat. 

A japán politika Tajvan kapcsán nem változott, az amerikai pedig az előző kormányzáshoz képest – amely alatt 2022 augusztusában brutális provokáció történt, Nancy Pelosi házelnök is a szigetre látogatott – még józanodott is. A kínai reakció mégis hevesebb, mint valaha, és a keleti óriással kapcsolatos legutóbbi nagy hírt, Csang Ju-hszia tábornok, a Központi Katonai Bizottság alelnöke fegyelmi okokból való letartóztatását számos Kína-szakértő egy esetleges tajvani manőver előkészítésének kontextusában értelmezi. 

Így aztán lehet, hogy még idén, akár a magyar választási kampányban új helyzettel szembesülünk: vagy azzal, hogy Kína elérkezettnek látja az időt Tajvan de facto visszavételére katonai eszközökkel, s az Egyesült Államoknak ehhez kell valamilyen viszonyt kialakítania, vagy azzal, hogy Hszi és Trump előre letárgyalják a Tajvanra nézve mindkettejüknek megfelelő megoldást, akár párhuzamosan az orosz–ukrán háború lezárásában nyújtott kínai segítséggel. Ha tehát van a geopolitikában olyan fekete hattyú, amely a magyar kampányidőszakban tűnik fel, az épp ez: a nagyhatalmi hátsóudvar-feltakarítási sorozat utolsó, hiányzó darabja.

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos