Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr

„Egy bajom azonban van Alfonz decemberben megjelent kötetével, sajnos túl rövid. Jelen esetben nem azért fanyalgok, mert az ár-érték arányban az ár kerül ki győztesen. Nem erről van szó, ezért a kötetért szívesen kifizettem volna több pénzt is. Azért fájlalom a szívem keservesen, mert nem tudok napokon, vagy akár heteken keresztül elmerülni a kötet folyamatosan változó, minden ízében weird világában.

A tizenegy darab változó hosszúságú novella, már az első oldalaknál magával ragad, és nem enged egészen addig, amíg kíméletlenül ki nem végzed a könyvet, ám ez a mártírhalál egyfajta beékelődött reinkarnáció, hisz újra el fogod olvasni a kötetet, és a novellák a kezeid közt fognak újjászületni, csupán ugyan abban a köntösben. Ez a szanszára hosszasan folytatódik, mert a történetekhez tartozó képi világ – amit Alfonz méltó tehetséggel mutat be – mindig tartogat valami újdonságot. Ha Hieronymus Bosch festményeire gondolok, akkor jutnak eszembe olyan abszurd, perverz, humoros ugyan akkor rejtett tartalommal rendelkező életképek, amiket Alfonz elénk tár. (…)

Szándékosan nem elemzem vagy véleményezem a kötet egyes novelláit sorba véve, mert egész egyszerűen égbekiáltó hiba lenne megpróbálni ilyen profán módon átadni a történetek néha már pszichedelikus weird képeit. Alfonz maga is a weird zsánerbe kategorizálja a kötetben megjelenő novelláit, azonban mindenképen meg kell jegyeznem, hogy a történetek nem egy alkalommal a bizarro fikció irányába is kilengenek némiképp, de ezt magasabb fokú irodalmisággal teszik. Félreértés ne essék, a könyv nem tocsog a gusztustalanságban. Csupán a meglepetés letaglózó erejével ránk törő egyre groteszkebb, egyre abszurdabb szatirikus jelenetek és karakterek képesek zavarba hozni, akár rávenni arra, hogy újraolvass egy bekezdést, mert nem mered elhinni, hogy valóban a kissé túl nehéz papírra nyomtatott sorokat olvastad.”