Elhunyt Jesse Jackson, az amerikai közélet „bonyolult embere”

A magyar sajtóban csak elvétve jelent meg a hír, hogy 84 éves korában elhunyt Jesse Jackson amerikai polgárjogi aktivista, politikus. Sajnos a legtöbb cikk kísérletet sem tett arra, hogy bemutassa az elhunyt személy jelentőségét, nézeteinek összetettségét (Egészen szürreális például a Szeged.hu nyilván AI-val írt cikke, miszerint „édesanyja feleségül vette” apját, stb.). Pedig mint Malcolm X is, úgy Jackson is méltó a magyar olvasó figyelmére (még a konzervatívok figyelmére is).

Dacára annak, hogy folyton hamisan rasszistának nevez engem a radikális baloldali és a demokrata elmebetegek és gazemberek, mindig szívesen segítettek Jessenek. Éveken át irodát adtam neki és a Szivárvány Szövetségének a Wall street-i Trump Házban, feleletem neki, amikor segítséget kért a büntetőjogi reform elfogadtatásában és aláírásában, amikor egyetlen más elnök sem segített neki” – stb.

„Elsöprő ereje volt, korábban nem sok olyan ember volt, mint ő”, „hiányozni fog” - zárta sorait az elnök, aki ugyan nem tudta megállni, hogy a bejegyzése nagyrészt ne önmagáról szóljon, de hasonlóan megemlékezett J. D. Vance alelnök is. Vance megosztotta Jackson 1988-as elnökjelölti kampányvideóját, és hozzátette, hogy van egy „közeli családtagja”, aki életében két előválasztáson szavazott: 1988-ban Jacksonra, és 2016-ban Trumpra.

Jesse Louis Burns 1941-ben született Dél-Carolinában, édesanyja 18 éves diák volt, édesapja pedig a szomszédjuk, aki egyébként házas volt. Édesanyja rövidesen hozzáment egy Jackson nevű emberhez, így kapott más vezetéknevet. Jackson akkor élt, amikor még az amerikai Délen rasszista elválasztási törvények voltak érvényben: a buszon hátul kellett ülnie, nem ihatott ugyanazokból az ivókutakból, mint a fehérek. Első házuk gyakorlatilag egy kunyhó volt, ahol nem volt vécé vagy vezetékes víz. Édesanyjának az orvosok – látva anyagi helyzetét – nemes egyszerűséggel azt javasolták, vetesse el gyermekét.

A fiatal, tehetséges Jackson ösztöndíjjal szerzett szociológusi diplomát, majd Chicagóban baptista lelkésznek tanult, 1968-ban avatták lelkésszé. Ekkor azonban már rég Martin Luther King polgárjogi mozgalmár felfedezettje és protezsáltja volt.

– ennek csak maga volt a fültanúja, és így sokan vitatják, hogy a szavak elhangzottak volna. Jackson mindenesetre nagy elánnal vette magát a polgárjogi mozgalomba, és nem csak az amerikai feketék gazdasági helyzetén javítani akar PUSH mozgalommal, de létrehozta a Szivárvány Szövetséget is - a nevét a mozgalom az Istennel kötött szövetségről kapta, melynek a Bibliában szivárvány a jelképe, ám való igaz, hogy a mozgalom egy ponton túl a melegjogokkal is határozottan foglalkozni kezdett. Jackson volt az egyik első előfutára a gondolatnak, hogy a társadalmi igazságosság nem egyes csoportok, hanem az összes „elnyomott” csoport ügye, akiknek együtt kell működniük - ezzel persze lehet vitatkozni, de a lelkész történelmi szerepét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Kampányában természetesen a fekete szavazókat igyekezett megszólítani, de szlogenje volt az is, hogy „itt az ideje, hogy ne feketéről és fehérről beszéljünk, hanem azokról, akiknek van állása, és azoknak, akiknek nincs”. Itt tehát előkerült nála egy olyan üzenet, amely manapság Trump részéről is hangsúlyosan megjelenik: miszerint az amerikai politikának a munkásosztály problémáival kell foglalkoznia — bőrszíntől függetlenül. (Sokak szerint ez az egyik fő üzenet, amely Trumpot már kétszer a Fehér Házba juttatta.) Eközben az is tény, hogy Jackson képes volt King erősen szocializmusra hajazó üzeneteiből visszavenni, és már nem ostorozta általában a kapitalizmust, és azt sem gondolta, hogy az amerikai álom elérhetetlen a feketék számára: egyik fiával együtt kiadott egy self-help könyvet is arról, hogyan gazdagodjunk meg. Jackson egyébként forintban milliárdosként halt meg, igaz, jóval kevésbé tehetősen, mint a legtöbb amerikai politikus.

mert néhány erősen antiszemitizmus-gyanús megjegyzést is tett karrierje során, pl. 1983-ban New Yorkra „zsidóvárosként” (Hymietown) utalt. Később ezért elnézést kért, de mindig is megmaradt erősen Izrael-ellenes fekete vezetőnek, és ezen nyilván nem segített, hogy Louis Farrakhan, a szélsőséges Iszlám Nemzete nevű fekete mozgalom többször is kiállt személye mellett. Nyilvános nyilatkozataiban Jackson a párbeszédre és a „kétállami megoldásra” hivatkozott, de 1979-ben Jasszer Arafattal is találkozott és fotózkodott. A nap végén persze Jackson politikus volt, és képes volt tartani a Demokrata Párt fősodratának egyre inkább Izrael-kritikus, de azért az antiszemitizmustól távol maradó vonalát: nem szólított fel Izrael eltörlésére, elítélte az október 7-i támadásokat is. Persze ettől függetlenül megvédte Ilhan Omart, kiállt a bevándorlás korlátozása ellen, és rendszeresen támadta Trumpot. Ezen a téren is volt a részéről bőven ingadozás: 1999-ben még méltatta az üzletembert, napjainkra pedig arról beszélt, hogy ha Trump szerint egy bevándorlónak tudnia kell angolul, akkor ebből logikusan következik, hogy ma Jézus nem vándorolhatna be az Egyesült Államokba. Álláspontját váltogatta az abortusz terén is: baptista lelkészként kezdetben erősen abortusz-ellenes platformon politizált, majd ezen a téren is engedett. 1988-ban ismét elindult a demokrata elnökjelöltségért, ekkor második helyen végzett, 29%-kal.

Az egyes közéleti kérdésekre adott reakciók itt számunkra nem maguktól értetődők, és néha még az amerikai pártok közötti törésvonalakat is felülírják. A baptista lelkészből lett politikus kacskaringós karrierje azonban még a tapasztalt amerikai elemzőket is megdolgoztatja. Mint egy amerikai konzervatív folyóirat írta nekrológjában: a most elhunyt fekete vezető „bonyolult ember” volt. Jackson az egyik első meghatározó fekete politikus volt Amerikában, aki már Obama előtt megmutatta, hogy egy fekete is elképzelheti magát a Fehér Házban. Munkássága, függetlenül értékítéletünktől, forradalmi volt, de megosztó is: sokak számára inspiratív, mások számára pedig megbotránkoztató. Kétségtelen, hogy az amerikai politika egy letűnt korszaka utolsó mohikánjainak egyike távozott. Halála bizonyos értelemben legalább a legjobbat hozta ki a napjainkra végletesen megosztott amerikai közéletből: munkásságában még a jobboldali megszólalók is találtak méltatni valót, a legtöbb megemlékezés emelkedett hangvételű, tiszteletteljes — ezek az értékek pedig nagyon hiányzanak a közbeszédből, és talán nem csak a tengerentúlon. 

Fotó: Wikimedia Commons