A hatalom rútságát és valóságát, a reálpolitikát, realizmust, geopolitikát, a korrupció kiirthatatlanságát ettől még meg lehet éteni, de nem mint önmagukért való célt, hanem mint a világ önellentmondásosságának és tökéletlenségének termékeit. Azonban attól még, hogy az ember tökéletlen, és hiábavalóak a liberálisok törekvései a tökéletesítésére, attól még a tökéletlenség nem válik valamiféle redukált tökéletességé. Attól még, hogy a búza közé keveredik a konkoly, s az aratásig nem kell szétválogatni őket, attól még létezik búza is, a búza pedig nem a naiv liberális utópia bibliai fedőneve. (A hippói püspök világlátásával való egyetértéshez amúgy egyáltalán nem szükséges vallásosnak lenni, ez az augusztinianizmus az alapja az egész szekuláris konzervativizmusnak.)
*
A józan eszű választópolgár mindig a maga kiirthatatlan meggyőződései, morálja szerint fogja megítélni a politikát. Pontosan tudja, hogy a politika mocskos, pontosan tudja, hogy a politika manipulál, manipulálja őt, és ezt bizonyos fokig kész megbocsátani. De ha valaki az arcába nevetve, lenézően és nagyképűen azt mondja neki, „az egész csak és kizárólag a hatalomról szól, te hülye”, akkor azt az illetőt legszívesebben felképelné, a következő szavazáskor pedig nem az ő neve mellé fogja húzni az ikszet.
Már a politika puszta hatalmi játszmaként való felfogása is megkövetelné, hogy a politikának legyenek a hatalmon túl mutató céljai, különben a hatalmat nem sikerül megtartani.
Annak belátása, hogy a konkoly kiirthatatlansága nem tagadása a búzának, nem jelenti azt, hogy a búza is konkoly, csak álruhában. E belátás ahhoz a tulajdonságunkhoz juttat el minket, amit úgy hívnak, hogy lelkiismeret. Ha a búza is része a győzelemnek, a lelkiismeret megnyugodhat; ha viszont csak a konkoly létezik, akkor a lelkiismeret szabadságra mehet. Ha azonban búza is, konkoly is létezik, és ezzel a tudattal kell politikát művelni, hatalommal és a hatalmon túlmutató célokkal, akkor mégis van itt egy probléma: együtt kell élni a lelkiismeret örök nyugtalanságával. Ez a premodern opció a posztmodernnel szemben. És az ezzel való szembenézést nem lehet megspórolni, ha szeretnénk a valóság és tapasztalat tükrében realisták maradni, és nem akarunk a cinikusok, kiábrándultak, reménytelenek és végső kétségbeesettek között végezni.