Én azonban úgy nőttem fel, hogy vannak etikai alapelvek és vannak jó ügyek, amikért érdemes küzdeni, még akkor is, ha a jó szándék és az értékek összekeverednek érdekekkel és rossz szándékkal is. Az én jobboldaliságom és konzervativizmusom univerzális (igényű) alapelveken nyugszik, amelyek a történelem felett állnak; és benne a politikai hatalomnak és az ahhoz vezető választási kampánynak vannak saját magukon túlmutató céljaik is.
Az univerzális morális igény összeegyeztethető egyfajta mérsékelt lokalizmussal, patriotizmussal és pluralizmussal, viszont egyáltalán nem gondolom, hogy minden kultúra egyenlő. A kettő csak akkor zárja ki egymást, ha szigorú logikai szélsőségig visszük valamelyiket, ez azonban olyasmi lenne, amit Bibó István túlfeszült lényeglátásnak nevezett.
Nincs sajnálatra méltóbb annál a világlátásnál, ami minden mögött csak hatalmat, elnyomást és érdekeket lát, nincs lelkileg sivárabb és nyomorultabb létezés Foucault-énál és Derridáénal, akiknek a filozófiáját úgy jellemezte Roger Scruton: „mikor végül a függöny felmegy, hihetetlen látkép tárul elénk: a tagadás világa, egy világ, amiben, bárhova is tekintünk, jelenlét helyett hiányt találunk, nem az emberek világát, hanem az üres bálványokét, egy világot, ami ott, ahol mi rendet, barátságot és erkölcsi értékeket keresünk, csak a hatalom csontvázait tudja nyújtani. Ebben a világban nincs teremtés, habár tele van okossággal – okossággal, amit tudatosan állítanak hadrendbe a Semmi szolgálatára. Ez a nemteremtés világa, remény, hit és szeretet nélkül, minthogy nincs ’szöveg’, ami ilyen transzcendens dolgokat jelenthetne egyáltalán. Ez egy olyan világ, amiben a tagadás össszeállt a hatalommal és az értelemmel annak érdekében, hogy a hiányt tegyék meg a mindent átfogó jelenlétté. Ez, röviden, a Gonosz birodalma.”