Eretnek az, aki hisz Hugh Grant hazugságainak
Vallásról, hitről és választásról veszélyes a nagyközönségnek nyilatkozni vagy akár szónokolni, mert könnyű belefutni abba a hibába, hogy alaptalanul valótlanságokat állítunk.
Hideo is ilyen: szívesen megmutatná, milyen fasza csávó, csak hát sajnos nem az – pont hogy maga a hétköznapi normalitás, és amikor a nyakába szakad a zombiapokalipszis, nincs hasznára senkinek.
„A Kengo Hanazawa nyolc éve startolt, máig futó mangasorozatából készült I Am a Hero egy kétórás adrenalinbomba, egy többnyire praktikus effektekkel dolgozó, vérfröcsögős, fejszétrobbantós, kicsit sem finomkodó, száraz humorral vastagon megbolondított akció-horror. Az első, ami szembetűnik, hogy a zombik ténylegesen félelmetesek benne. Egyrészt azért, mert deformálódnak, szörnyszerűvé válnak, és hátborzongató módon megőrzik egykori személyiségük valamiféle torz töredékét (így az élőhalott eladó többször is hörögve üdvözli a szétvert üzletbe belépő szerencsétlent, mielőtt nekiesik), másrészt azért, mert vannak köztük csoszogó Romero-hullák, pókszerűen kúszó-mászó förmedvények és villámgyors rohadékok, akik bárkit lefutnak száz méter sprinten (sőt egy igazi atléta is akad) – vagyis kiszámíthatatlanok. (…)
A film nyilván a totál nem hősalkatú Hideo hőssé válásának története – Shinsuke Sato (rendező) és Akiko Nogi (író) először komédiára játssza ki a főszereplő tehetetlenségét, amely, tekintve, hogy a többnyire fegyvertelen túlélők társaságában pont ő lóbál egy puskát a kezében, különösen frusztráló. Aztán felelősséget vállal egy diáklányért, Hiromiért, és így lassan kénytelen lesz a sarkára állni, miközben a film hol finom, hol harsány, de mindig sötét és ravaszul gonosz poénokat pufogtat halálról, osztálykülönbségekről, mangaiparról és kispolgáriságról.”