Mi tagadás, reformátusként elég komoly intellektuális erőfeszítésembe kerül ezen történelemértelmezés mögött nem látni valamiféle nagyon karakteres katolikus szemléletmódot, amely a mai napig nem volt képes megbocsátani a reformációnak, s a mai napig nem volt képes meghaladni az egyébként valóban sajnálatos és botrányos egyházszakadás hagyományos értelmezési keretét.
Holott mára már nyilvánvaló, hogy az a kulturális-ideologikus világ, amelyben az európai keresztyén felekezetek önmagukat egymással szemben értelmezték, immár a múlt világa, hiszen előállt egy új, korábban nem ismert viszonyítási pont, egy többségi szekuláris világ, ahonnan nézve, akárhogyan is, a keresztyénség egésze, minden belső megosztottsága, avagy pluralizmusa ellenére is egy platformra került. Akárhogyan is, a keresztyén felekezetek, még ha sok tekintetben, főleg belső teológiai kérdésekben egymáshoz viszonyítva is határozzák meg önmagukat, egy csónakba kerültek. Ez egy teljesen új nézőpontot kínál a keresztyénség egészének az értelmezéséhez, sőt a felekezeti önértelmezéséhez is. Mert még az is kiderülhetne, hogy a keresztyén felekezetek minden történelmi szétszakítottságuk ellenére is akár még szövetségre is léphetnének annak érdekében, hogy egy ellenkultúrát hozzanak létre a sokszor igenis keresztyénségellenes szekuláris gondolkodás dominanciájával szemben. Nagy elvi előrelépés lehetne egy olyan közös keresztyén hit, amely felhagyva a múlt szembeállító szemléletein, meggyőződéssel vallja, hogy a szekularizmus messze nem a »történelem vége«, hanem éppenséggel egy poszt-szekuláris korszak küszöbén állunk.”