„»A hagyományos katolikus értelmezéssel összhangban álló szemlélet szerint a kereszténység befolyását egy forradalmi folyamat ásta alá, amely lépésről lépésre bontotta le a trón és oltár szövetségét.
Ez a forradalom a nyugati civilizáció metafizikai öngyilkossága.
(...)
A humanizmus Isten és a katolikus hit primátusa helyett az embert tette a gondolkodás legfontosabb viszonyítási pontjává. Ennek talaján kapott erőre Luther határozott, egyértelmű, de téves világnézete.«
Igen figyelemre méltó, hogy a Mandiner a reformáció 500. évfordulójának évében egy ilyen írással rukkol elő. Filemon Norbert, a szerző, egyenesen azt állítja, hogy »minden rossz«, vagyis a nyugati civilizáció fokozatos leépülése és öntudatvesztése, ahogyan fogalmaz, a »metafizikai öngyilkosság«, a reformációval kezdődött. Felrajzol egy amúgy régtől fogva ismerős »fejlődési« modellt, forradalmak sorozatát, amelynek a végeredménye a mai, identitását vesztett Európa. A főbb forradalmi állomások: humanizmus-reformáció, felvilágosodás, kommunizmus, valamint a negyedik forradalom, amit ő kultúrmarxizmusnak nevez, s végül az ötödik, az utópisztikus fantázia világa. A lényeg, hogy ebben az egyébként nem túlságosan új történelemszemléletben (hazai gondolkodók közül elég csak Molnár Tamásra gondolnunk) Európát a forradalmak sorozata döntötte romba, s eme forradalmak kiindulópontja, ami az első dominót meglökte, maga a reformáció.
Mi tagadás, reformátusként elég komoly intellektuális erőfeszítésembe kerül ezen történelemértelmezés mögött nem látni valamiféle nagyon karakteres katolikus szemléletmódot, amely a mai napig nem volt képes megbocsátani a reformációnak, s a mai napig nem volt képes meghaladni az egyébként valóban sajnálatos és botrányos egyházszakadás hagyományos értelmezési keretét.
Holott mára már nyilvánvaló, hogy az a kulturális-ideologikus világ, amelyben az európai keresztyén felekezetek önmagukat egymással szemben értelmezték, immár a múlt világa, hiszen előállt egy új, korábban nem ismert viszonyítási pont, egy többségi szekuláris világ, ahonnan nézve, akárhogyan is, a keresztyénség egésze, minden belső megosztottsága, avagy pluralizmusa ellenére is egy platformra került. Akárhogyan is, a keresztyén felekezetek, még ha sok tekintetben, főleg belső teológiai kérdésekben egymáshoz viszonyítva is határozzák meg önmagukat, egy csónakba kerültek. Ez egy teljesen új nézőpontot kínál a keresztyénség egészének az értelmezéséhez, sőt a felekezeti önértelmezéséhez is. Mert még az is kiderülhetne, hogy a keresztyén felekezetek minden történelmi szétszakítottságuk ellenére is akár még szövetségre is léphetnének annak érdekében, hogy egy ellenkultúrát hozzanak létre a sokszor igenis keresztyénségellenes szekuláris gondolkodás dominanciájával szemben. Nagy elvi előrelépés lehetne egy olyan közös keresztyén hit, amely felhagyva a múlt szembeállító szemléletein, meggyőződéssel vallja, hogy a szekularizmus messze nem a »történelem vége«, hanem éppenséggel egy poszt-szekuláris korszak küszöbén állunk.”