Nem is olyan durva – Greg Egan: Diaszpóra

Vajon miért riogatott mindig mindenki a Diaszpóra elolvasásával? Greg Egan magyarul 2013-ban megjelent 1997-es regénye már-már ilyen mitikus hard SF-ként élt a fejemben, amit tényleg csak akkor érthet meg az ember, ha tizenöt diplomája van természettudományos területen. Annyira így volt ez, hogy még a laikusoknak tudományos könyveket ajánló cikkemben is külön megemlítettem, hogy na, ezt majd akkor, amikor már egyébként is mindent tudsz a húrelméletről. Aztán évek után kezembe vettem a könyvet, és pont annyi energiabefektetéssel olvastam el, mint bármi mást.

Nyilván elképesztő az az ötletorgia, amin az ausztrál író rideg magabiztossággal végigvezet minket. Az emberiség a távoli jövőben több ágra szakadt, egy részük virtuális valóságban, ún. poliszokban él, egy másik részük robottestbe bújt feltöltött elmeként, egy harmadik részük pedig valódi, hús-vér emberként. Mikor egy katasztrófa eltörli a biológiai életet a bolygó felszínéről, a poliszok lakói elindulnak, hogy egy titokzatos idegen civilizáció nyomában járva biztonságos helyet keressenek az emberiségnek.

A Diaszpóra kifejezetten sokat markol, és igyekszik lefedni a tudományos fikciót érdeklő témák teljes spektrumát a transzhumanizmus kérdéseitől a csillagközi utazáson, a Földet fenyegető űrkatasztrófán, az irányított evolúción és az idegenekkel való kapcsolatfelvételen át egészen a zseb- párhuzamos univerzumokig. Teszi mindezt úgy, hogy közben tényleg sok szó esik matematikáról, geometriáról, fizikáról, biológiáról és egy sor olyan dologról, amiről nekem csak egészen alapvető elképzeléseim vannak. De nem szabad pánikba esni.

Rájöttem, hogy azokon a pontokon, ahol nem tudom követni Egant, simán az történik, mint bármilyen másik könyvnél – legyen az egy jó urban fantasy, vagy egy könnyedebb sci-fi –ahol néha pont ennyire bonyolódik bele a szerző egy-egy, tudományosan talán kevésbé megalapozott leírásba. Elolvasom egyszer, elolvasom még egyszer, aztán vagy dob Egan egy mentőövet valami, a szereplők szerint tökéletlen analógiával, vagy nem, de ha nem, akkor is azért nagyjából fel lehet fogni, hogy mi történt.

Mindezek mellett várható volt, hogy a karakterek oldalán nem lesz nagyon erős a regény, és ez a várakozásom be is jött. A főhősök, az ő kisebb drámáik teljesen alárendelődnek a kozmikus léptékű történetnek, ami fokozatosan bomlik ki egy virtuális ember megszületésétől egészen a legvégső határon túli határig. De ez tipikusan az a regény, ahol az ember nem hiányolja a karakterdrámát, a szerelmi szálat, vagy a nagyon bonyolult intrikákat. Sokkal nagyobb léptékben gondolkozik, másra fókuszál.

Szerettem a Diaszpórát, és bár a kedvenc regényem nem lesz, remek darabnak tartom, ha valaki hard SF-olvasására adná a fejét, vagy egyszerűen csak gondolkodni szeretne lehetséges jövőinkről. És még egyszer meg kell nyugtatnom minden érdeklődőt: nem kell hozzá egy darab természettudományos diploma sem, bár az nem árt, ha legalább egy kicsit érdekel minket a tudomány világa.

*

Ha tetszik amit látsz, kövess minket Molyon és Facebookon!