The Last Guardian

„Mert egyébként valahol ezek mögött a frusztrációk mögött ott van Fumito Ueda és csapatának művészete, és bármilyen hihetetlenül hangozzék is, mai szemmel is innovatív ötletek, megoldások. A The Last Guardian ezekkel együtt félelmetesen egyedi, utánozhatatlan élmény, és még csak nem is Trico miatt, bár minden percben újra és újra elcsodálkozom rajta, hogy mennyire eleven, hiteles lény, aki szinte kiugrik a képernyőből. Nem, az egésznek a perspektívája, a tónusa, a tempója az, ami annyira más, és annyival grandiózusabb, mint bármi más a piacon. Ahogy az egyébként szabad kamerakezelés mellett a kamera okosan, filmszerűen egyensúlypontokat talál, ha nem mozgatjuk. Amikor Trico felugrik egy magas pontra, szinte lassított felvételnek tűnik pusztán méretei miatt, és lassan alááll a kamera olyan szögben, hogy lássuk a fiút is és a lényt is… annyira okos ez a kamerarendszer, annyira tökéletes vizuális kompozíciókra képes, hogy az még 2016-ban is meglepő. Akárhányszor a kamera a lény és a fal közé szorul, nem áll neki képi hibákat és kínos közelítéseket produkálni, egyszerűen elegánsan elsötétedik, és kiúszik onnan kényelmesen. Nincs szükséges cutscene-re, hogy elképesztő dolgokat mutasson. Időnként csak elég körülnézni ködös, ragyogó szakadékok szélén, hogy a hideg is kirázzon.

Érvelhetünk persze, hogy mindezt majdhogynem tudta a Shadow of the Colossus is, de itt olyan technológia is hozzájön, ami a fényeket-árnyékokat, és apró mozgó objektumokat (toll, fű, falevél) olyan hitelességgel, szépséggel jelenít meg, ami páratlan. És ez azért érdekes, mert nem korszerű, látszik, hogy nem tökéletes, de az összkép mozgás közben mégis túlmutat mindenen, amivel eddig találkozhattunk.”