A számolás joga

„Valóban nem véletlenül A segítséget emlegeti mindenki készségesen A számolás joga kapcsán, ugyanis A számolás joga is ugyanabban a kedves-humoros megközelítésben nyúl a 60-as évek polgárjogi küzdelmeinek témájához. Theodore Melfi határozottan, de a durva didaktikusságot már kerülve alakítja ki jeleneteit, roppant folyékonyan fűzve össze három főszereplője történetszálait. A számolás jogában két órás játékideje ellenére is alig van idő megrágni dolgokat, azonban hiába rohanunk szinte végig a narratíván, minden gondolatra csak egy-egy mozzanatot szánva, megspórolva a súlyos nagyjeleneteket, hiába hagyunk hátra akár hosszú időre is bizonyos motívumokat, mindig magától értetődőnek tűnik, amit a vásznon láthatunk. Itt ugyanis nem a főszereplők sorsának tekintetében kell meglepetésekre számítanunk, sőt, szinte kimondatlan nézői elvárás is, hogy hősnőink az akadályokat sorra leküzdve végül diadalt arassanak, patetikus önmarcangolás helyett lehetőleg könnyed-humoros formában. Így A számolás joga sem arra játszik, hogy kimódolt álnehézségeket és áldrámát gyártson számukra, hanem hogy az így felszabadult térben minél érzékletesebben mutassa be helyzetüket.

Paradox módon pedig a film erre annál jobban képes, minél kevésbé szól a középponti karakterekről. Az írók ugyanis remekül éreztek rá arra, hogy igazán akkor értjük meg az őket körülvevő világot, ha együtt izgalhatunk John Glenn testi épségéért, árérezzük a főnöküket alakító Kevin Costner vívódását vagy ott vagyunk velük, amikor férjük a tévében figyeli az egyre több erőszakot szülő polgárjogi mozgalmat. Éppen ezért is tud A számolás joga túlnőni a témájának Oscar-hajhász aspektusain, és egy sokkal összetettebb élménnyé válni, amely inkább szól a demokratikus berendezkedés és a szabad verseny fontosságáról (de erről majd egy másik posztban).”