Dübörög a Csendes éj – honnan jön ez a rengeteg stressz így év végére?

(...)

„Az anya/gondozó olyan a csecsemő számára, mint egy kihelyezett idegrendszer, amelynek elsődleges feladta, hogy ellássa azokat a funkciókat, melyekre a baba még képtelen. Egy hathetes soha nem azért sír, mert hisztis, ahogy egy hároméves sem képes még teljes mértékben uralni az érzelmi megnyilvánulásait és a viselkedését. Hiába beszél olyan felnőttesen, hiába használja magabiztosan a sok kütyüt, attól ő még NAGYON éretlen, akinek sok-sok segítségre van szüksége, hogy eligazodjon a saját belső világában.

Hogy könnyű-e egy vigasztalhatatlanul síró csecsemő mellett létezni, móka és kacagás-e ringatni, amikor ordít, mint egy sziréna? Hogy szívet melengető-e egy dackorszakossal küzdeni? Egyáltalán nem. A szülői létben rengeteg minden nem könnyű, mégis ki kell bírni, hogy egyszer majd a gyerek is képes legyen kibírni, és kezelni a saját érzéseit. Az anya/szülő, aki képes elszenvedni a baba nyugtalanságát, szinte érvényessé teszi a negatív érzések jogosságát: »Igen, érezheted magad rosszul! Igen, jogod van hozzá, hogy elmondd azt is, ha valami nem jó, ha valami bánt.« 

Az anya/szülő, aki nem zavarja be a gyereket a szobájába, hanem ott van vele a nyűgös állapotokban is, megmutatja, hogy a nehéz érzések is elviselhetők, hogy nem kell azonnal eltakarni, elfojtani, valami furfangos módon megszüntetni azokat. Az érzelmi önszabályozás alapja az az élmény, hogy a feszültség kibírható. Ha ez megvan, akkor válik majd valóban kezelhetővé is. A sírni hagyott csecsemő egy idő után ugyan elhallgat, de ettől még korántsem nyugodott meg.

(...)

Ezek a korai élmények egyáltalán nem felejtődnek el, legalábbis nem a sejtek szintjén. Hurcoljuk őket egész életünkben, karácsonyi plázák feszült forgatagába, közlekedési dugók indulatos türelmetlenségébe, párkapcsolataink állandósulni látszó veszekedéseibe, és testünk különböző megbetegedéseibe.” 

(...)