Az Assassin's Creed mozis verziója inkább feleltethető meg egy közepes DLC-nek, mint egy jól sikerült játéknak. Spoilermentes kritika.
„A közel kétórás játékidő telis-tele van nem egészen körüljárt kérdésekkel, és a színészek sem tudnak brillírozni a középszerűségből. Michael Fassbender ugyan hozza az elvárható szintet, de azon kívül se valódi komolyságot, se lazaságot nem képes igazán megvillantani, bár ez valószínűleg nem az ő hibája. Az unalmas párbeszédek ezen mit sem segítenek, amelyek a film nagyobbik felében a modern korban fognak egy cellában elhangozni. Míg a játék ezeket a kérdéseket inkább fel sem teszi és a múltban, az Anymus segítségével tágítja ki a világot, addig itt hosszadalmas »cutscene«-eket kapunk egy kísérleti intézmény falai között, ahol Cal egyre mérgesebb és elszántabb asszaszinné válik a semmiből, míg Marion Cotillard színésznőként rájön, hogy sokkal többre hivatott, mint egy buta adaptáció buta szereplőjének lenni. A legrosszabb az egészben, hogy az ő motivációját a film legvégére egyszerűen már nem értettem, de ez lehet, hogy az én bajom. Sőt, a film majdnem minden kérdése megválaszolatlan maradt, a tapasztalt AC-fanok pedig már a felétől kitalálhatják, hogy mi merre fog haladni.
Cal őse, bizonyos Aguilar (akit természetesen ugyanúgy Fassbender játszik) a 15. századi Spanyolország egyik orvgyilkos asszaszinja, aki ismeri az Éden Almájának hollétét. Arra az igen fontos kérdésre, hogy valójában ki ő, milyen célok és szándékok vezérlik, hogyan került az asszaszinok táborába – ezek mind lógnak a levegőben. A film eseményei nagyjából teljesen aránytalanul csaponganak össze-vissza. Túl sokat kapunk a modern Abstergo börtönös-kamubölcselkedős jelenetekből, amely a már említett agresszióról, az emberi túlfogyasztásról, és a szabad akaratról akar konyhanyelven okoskodni, de semmivel sem jut előrébb.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
