Az Assassin’s Creed-film sem képes megváltani a játékadaptációs műfajt

„A közel kétórás játékidő telis-tele van nem egészen körüljárt kérdésekkel, és a színészek sem tudnak brillírozni a középszerűségből. Michael Fassbender ugyan hozza az elvárható szintet, de azon kívül se valódi komolyságot, se lazaságot nem képes igazán megvillantani, bár ez valószínűleg nem az ő hibája. Az unalmas párbeszédek ezen mit sem segítenek, amelyek a film nagyobbik felében a modern korban fognak egy cellában elhangozni. Míg a játék ezeket a kérdéseket inkább fel sem teszi és a múltban, az Anymus segítségével tágítja ki a világot, addig itt hosszadalmas »cutscene«-eket kapunk egy kísérleti intézmény falai között, ahol Cal egyre mérgesebb és elszántabb asszaszinné válik a semmiből, míg Marion Cotillard színésznőként rájön, hogy sokkal többre hivatott, mint egy buta adaptáció buta szereplőjének lenni. A legrosszabb az egészben, hogy az ő motivációját a film legvégére egyszerűen már nem értettem, de ez lehet, hogy az én bajom. Sőt, a film majdnem minden kérdése megválaszolatlan maradt, a tapasztalt AC-fanok pedig már a felétől kitalálhatják, hogy mi merre fog haladni.

Cal őse, bizonyos Aguilar (akit természetesen ugyanúgy Fassbender játszik) a 15. századi Spanyolország egyik orvgyilkos asszaszinja, aki ismeri az Éden Almájának hollétét. Arra az igen fontos kérdésre, hogy valójában ki ő, milyen célok és szándékok vezérlik, hogyan került az asszaszinok táborába – ezek mind lógnak a levegőben. A film eseményei nagyjából teljesen aránytalanul csaponganak össze-vissza. Túl sokat kapunk a modern Abstergo börtönös-kamubölcselkedős jelenetekből, amely a már említett agresszióról, az emberi túlfogyasztásról, és a szabad akaratról akar konyhanyelven okoskodni, de semmivel sem jut előrébb.”