Örök városállamok

A városállamok a görög történelemből a legismerősebbek számunkra, de a középkori Itáliában is olyan városállamok működtek, mint a Velencei Köztársaság. A premodern államelmélet alaptétele volt, hogy a demokrácia legfeljebb városállamokban működhet, minden más állam túlságosan nagy hozzá. Nem meglepő módon a városállamok az adott városból és annak régiójából álltak, tehát a mai értelemben vett agglomeráció is hozzájuk tartozott: a falvak, földek, esetleg más, kisebb jelentőségű városok.

Régiókhoz kötődött az emberi tudat is a nemzeti eszme két-háromszáz évvel ezelőtti megjelenéséig. A néprajztudomány szerint a magyar parasztság körében egészen 1848-ig nem énekeltek olyan dalokat, amelyben a nemzet meg lett volna említve. A parasztság látóköre alapjában véve a saját falun túl a legközelebbi városig és az egynapi járóföldig terjedt (innen a járás kifejezés), esetleg a tágabb régió határáig. Dobos Ilona Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című kötetében szépen bemutatja, hogy például a délnyugati részek Zrínyi-kultusza mennyire ismeretlen volt az északkeleti tájakon, míg utóbbiak Rákóczi-mondáit az előbbi területek lakossága nem ismerte. Ma is büszkén vagyunk palócok, székelyek, jászok, dunántúliak, szegediek, hajdúságiak stb. – büszkén kötődünk szűkebb pátriánkhoz.

Ha politikai értelemben nem is, számos szempontból ma is városállamokban élünk. Számos tekintetben a városok még ma is önálló entitások. Másik városba költözni kicsit olyan, mint másik országba: más eredettudatot kell megismerni, más történeteket, ki kell ismernünk magunkat a város utcáin, buszjáratain. Talán még a földrajzi újdonságok a legnyilvánvalóbbak – és az olyan praktikus kérdések, mint hogy hogyan működik a bérlet- meg a jegyellenőrzés, amelyek apróságok ugyan, de sok bosszúságot tudnak okozni a frissen érkezőnek.

Ám nemcsak a horizontális, de a vertikális síkon, magyarán az idő mélységében is újdonságokat kell tanulnunk. Mire gondolok? Egy város nemcsak földrajzi, hanem történelmi entitás is. Ha például kihal a régi népessége, és új érkezik a helyére, akkor szinte egy új településtörténettel lesz dolgunk. Ez történt Visegráddal, amely a török megszállás után sváb településsé vált. Hiába a honfoglalás kori eredet, a mai visegrádi tudat a várost a sváb telepesek érkezésétől érzi magáénak, ekkor kezdődik a mai városi közösség története.

De nem kell ilyen drasztikus példákhoz nyúlnunk. Jól tudjuk, hogy egy város helyszíneinek, negyedeinek történetük van. Az új városlakó akkor illeszkedik be, ha megismeri ezeket. És nem feltétlenül csak az előző évszázadok történeteiről, történelméről van szó. Hanem apróbb epizódokról is: a budapesti Várnegyed, de legalábbis a budai belváros történetéhez hozzátartozik a Tabán lebontása, aztán a Tabán-beli koncertek, netalántán még a Nagyfa-galeri története is. A régmúlt históriája mellett fontos, hogy az előző évtizedekben mely helyekhez milyen emlékek kötődnek a városban. Melyik környéken milyen „népség” lakik, hol állt a tank a sarkon ’56-ban, és hasonlók. Mindezekre akár naponta utalgatnak a helyiek beszélgetéseikben, s nem jó nem érteni őket.

Igazán kiismerni magunkat egy új városban egyáltalán nem könnyű. A helyet, ahol sokáig laktunk születésünktől vagy kiskorunktól fogva, jól ismerjük – nemcsak a főbb útvonalakat, helyeket, járatokat, hanem mindent, s ezt a tudást kreatívan tudjuk alkalmazni a tájékozódáskor. Ennyire megismerni egy új várost: nehéz feladat. Főleg, ha olyan városról van szó, mint ahová most kerültem pár hónapra: New Yorkról. Rengeteg metróvonal, változó menetrendek, keszekusza aluljárók. Budapest ehhez képest bevezető.

És telefon, internet, Skype ide vagy oda: a városok közti kapcsolatok terén is érezhető némi városállamiság. Budapest, Szeged, Pécs, Debrecen, Győr egyetemei például külön világot alkotnak: fontos az ismerősség, a miliő, az egyetem ethoszának ismerete, különben nincs bizalom. Vannak ugyan emberi és tudományközi kapcsolatok, de a szegedi professzorok Szegeden ismertek, a budapestiek Budapesten, és igaz ez munkásságukra is (a szakma persze számon tartja magát városoktól függetlenül is). A pécsi doktoranduszt Pécsen ismerik, máshol elölről kell kezdenie az építkezést.

Az irodalmi, értelmiségi élet is városállami keretek közt működik, hiszen az egy helyen lakók azok, akik nemcsak ismerik egymást személyesen, de rendszerint tudnak találkozni is. A budapesti és a kolozsvári irodalmi élet talán ismertebb a város határain túl is, és az országos ismertség sajnos még ma is budapesti jelenlétet kíván meg. És tudjuk: az országos lapok többségükben Budapesten kelnek el, s erősen Budapest-központúak, mivel a fővárosban van a szerkesztőségük. A „vidékiek” a vidéki lapokban találják meg régióik híreit.

Mindez nem elmaradottság, és nem kezelendő probléma, pusztán egy állapot, amivel bánni kell tudni. Képzeljük el, ha ez van a kicsiny Magyarországon, mi lehet az Egyesült Államokban, vagy még inkább Kanadában, ahol több ezer kilométerre vannak egymástól a hatalmas alapterületű nagyvárosok: Toronto, Calgary, Vancouver stb. Az Egyesült Államokban New York és Los Angeles között több óra az időeltolódás. New York európaibb, Los Angeles ideáltipikusan amerikai város. Mégis vannak, akik egyikből a másikba költöznek.

Valószínűleg az, hogy városállamokban élünk, kiküszöbölhetetlen: minden technika ellenére jelzi az emberi psziché befogadóképességének határait, illetve azt, hogy milyen mennyiségű emberi kapcsolatot tudunk kezelni – s hogy a rendszeres, mély kapcsolattartáshoz, kiváltképp a közösségi élethez még a Skype korában is milyen távolság, pontosabban közelség szükségeltetik. A helyi tudat, a lokalitás örök mivoltának egyértelmű példája a városállami lét.