Asszimiláció vagy integráció?

„Abból kell kiindulnunk, hogy hiába jelenti ki bárki is, hogy a multikulturalizmus megbukott, a kisebbségek és a párhuzamos társadalmak léte Európában tény, lásd a baszkokat, katalánokat, magyarokat stb., és újabban az ún. »no-go« zónákat. A szórvány magyarság asszimilálódhat, de ezek a zónák fölszámolhatatlanok, hacsak valamelyik őrült tűzparancsot nem ad a fegyveres testületeknek. Szívből remélem, hogy nem süllyedünk idáig.

Tisztázzunk két összekevert fogalmat! Aki integrációról beszél, valójában az asszimilációra gondol. Azaz a »bozgor« (románul: hazátlan) húzzon el, vagy váljék románná, a muszlim is húzzon el vagy vágja le a szakállát, csak vasárnap imádkozzék, egyék disznóhúst és igyék bort, mindkettő finom, egyébként pedig még senki nem halt bele. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint keserűen megállapítja, vagy süvölti, hogy nem akarnak »integrálódni«, holott ez az elvárás maga a színtiszta asszimiláció.

Mi alapján követeli bárki is bárkitől, hogy adja föl identitását? Illetve aki ilyenekben gondolkodik, az semmit sem tud az emberi lélekről. A szülőföldjét akármilyen okból elhagyni kényszerült ember természetes módon kapaszkodik abba, amibe tud: a nyelvébe, szokásaiba, vallásába, rokonaiba stb. Mi is hogy megörülünk, ha messze földön magyar szót hallunk. – Magyarán a migránsok esetében a szegregált közösségek létrejötte törvényszerű, sőt, minél többen jönnek, annál inkább az.

»Ezzel szemben az integráció az, amikor egy normális állam fölismeri, hogy jelentős kisebbség ügyét kell rendeznie, és akkor abból indul ki, hogy a kisebbség tagjai az állam területén élnek, itt születtek, tanultak stb. Mintha azt mondaná, hogy ha békében, a gyökereiteket megtartva szeretnétek élni, akkor alapvető normákat be kell tartanotok, különben lesújt az igazságszolgáltatás...«”