Benedek zokogva ment be az iskolába, s miután Gábor elrendezte a dolgokat a két olasz maestroval meg a rendőrökkel, megkereste Benit, aki épp a tesiórára öltözködés közben próbálta elrejteni a társai elől, hogy sírt.
Iskola után elvittük egy kisvendéglőbe, s elmagyaráztuk neki, milyen jelentős dolog, amit észrevett és tett. Próbáltuk a gyermeki büszkeségét erősíteni, hogy ne az »áldozattudat« maradjon meg benne.
Nekem azóta hasogat a fejem, hogy Gábor elmesélte a történéseket. És - sok más mellett persze - csak azt nem értem, hogy otthon nincsenek jó érzésű feleségek, anyák, bárkik, akik azt mondják, hogy »Apa, ezt talán már mégsem kellene? Idáig már ne nagyon süllyedjünk, mert egyrészt ocsmány jellemre vall, másrészt kontraproduktív?« Lehet mondani, hogy nem tudnak róla... Nem tudnak az első ilyenről, rendben. De amikor már tendenciózus? Amikor vannak kézivezérelt orgánumok, melyek naponta másznak morálisan a bányászbéka popója alá?