A rémálmodó alvajáró fényképe – Beregi Tamás: Noctambulo

Nem kifizetődő prekoncepciókkal könyvet venni a kezünkbe. Márpedig, ha Garaczi László azt mondja, hogy ez a könyv egyszerre idézi fel Poe-t, Lovecraftot és Szerb Antalt, akkor az ember hajlamos egyszerre hinni neki és hangosan cöccenteni egyet, hogy ilyen könyv biztos nincs. Pontosan azért ambivalens érzésekkel vettem a kezembe Beregi Tamás Noctambulo című könyvét, hogy megtudjam, még is mi az, amin 12 évig dolgozott.

Ha egy kifejezetten kedvenc témát kellene kiemelnem a kedvenc könyveim listájáról, a századfordulós misztikus kalandregény igen előkelő helyen állna. A fent említett szerzők mellé becsatlakozik még tematikában Lewis Caroll és Oscar Wilde a könyvespolcomon, így a szerző olyan elődöket állított képzeletben maga elé, akiknek a mércéjét nagyon nehéz megugrani. Szerencsére jól vette az akadályokat.

Egy lecsúszott dandy álmot lát

Jonathan Wakefield lecsúszott dandy és lusta művész élete gyökerestül megváltozik, amikor talál egy pornográf dagerrotípiát és beleszeret a nőbe, aki rajta szerepel. Rögeszmésen kutatni kezdi London utcáin a feltehetően szajhaként dolgozó nőt, és ezzel betekintést nyerhetünk a korabeli város alkoholgőzös, kifordult éjszakai életébe és nappal álarc mögé bújó nők és férfiak nem kevésbé erkölcstelen mindennapjaiba. Mindeközben egy másik szálon elindul a történet misztikus vonala, ugyanis Jonathannak van egy furcsa, visszatérő álma, ami a nagyapja eladásra váró házának kertjében játszódik, és ami a történet előrehaladtával összekapcsolódik a kurtizánnal. A különböző kiindulópontok, a történetben fontos szerepet játszó fa, a szajha, az álom, a háromrészes mese, a dagerrotípia, és a nagyapa, Austin Wakefield a regény történetszálainak folyamatos mozgatórugói, és ezeket a szálakat Beregi szépen fésüli össze. Így a regény végére egyszerre oldja fel a feszültséget, és mélyíti el azt a bizonytalanságot, ami a történet előrehaladtával az olvasóban csak egyre nő.

A misztikus szál kiegészítéseként olyan sebészi pontossággal metszett korképet kapunk, ami lenyűgözően fényképszerű, már-már hiperrealista. Jonathan mindennapjain keresztül betekintést nyerhetünk a kor étkezési szokásaiba, a lakásokba, a szórakozási formákba, az ő szemén át látjuk az utcaképet, tapasztaljuk meg emberi viszonyokat, és ami a legfontosabb: megismerjük az emberek gondolatait. Az iparosodásban végbemenő technológiai fejlődés miatt sorsok fordulnak meg, és szinte mindenki erről beszél. A könyvben állandó téma a technológia és a természet párharca, de előkerül az ember és a hit szembenállása az iparosodással is, ami összefügg az álmokkal. Nem csak arról van szó, hogy Jonathan London mágikus romlottságát bemutató álmai megbetegítik őt, ami miatt vidékre menekül: az álmai a közelgő apokalipszist mutatják be, amit az ember okozott.

Túl normális, túl őrült

A valóság és a képzelet folyamatos szembeállítása túl normálissá és túl örültté teszi az eseményeket, de pontosan ezért működnek. A regény elkalandozós cselekményszálaival egy-egy könyv (fejezet) pontosan olyan, mintha egy elveszett Bosch festményről szednénk le egy nagy fekete réteget. Amikor ezeket elkezdjük feloldani és lekaparni, feltűnik egy-egy alak, egy jelenet, minden olyan normálisnak tűnik. De ahogy haladunk a bal felső sarokból a jobb alsó sarokig, először csak érezzük, hogy minden olyan furcsa; és mire befejezzünk a restaurálást, rájövünk, hogy az egész kép, amit eddig csak közelről néztünk: igazi borzasztó rémálom. A fejezetek felépítése is erre hasonlít: eleinte csak szemcseppentővel kapjuk a misztikumot, szinte észre sem vesszük, hogy keveredik az őrület a valóságba, majd egyszer csak váratlanul kibontakozik.

A hét egymásra épülő könyv is ezt az ívet járja be, a kötet végére egyre erősebb a rémálom jelenléte, és két könyv között csak az ad némi nyugalmat és relevációt, hogy új képet veszünk a kezünkbe és kezdjük el eltüntetni a fekete réteget. Ezt az érzést erősíti, hogy a szöveg is úgy esik szét fizikailag, ahogy a rémálmok belefolynak a főszereplő életébe. Az író úgy vezet el az őrület útján a végkifejletig, hogy nem vagy biztos abban, hogy neked, vagy a főszereplőnek borult el az elméje, és a valóság szövete már annyira egybefolyt az álmokéval, hogy nem tudod mi az igazi, mi a hamis, épp ezért a felszabadító vég nem következik be. És ez így is van rendjén.

Mivel túl sok a látnivaló, a könyv lassan halad előre, és az olvasó is jobban jár, ha néha félreteszi a könyvet, és levonja a tanulságokat a jelenre vonatkozóan. Nincs letehetetlen cselekménye, de minden szavát érdemes jól megrágni, ízelgetni, elképzelni. Nem csak azért hoztam fel egy képes metaforát, mert a dagerrotípia pusztulásának motívuma végigkíséri a könyvet, és mert az ép elme megbomlása vizuálisan a szöveg része, hanem mert annyira részletgazdag képi világgal rendelkezik, hogy egyszerűen filmre kívánkozik. A regény az összes érzékszervünkre hat, és ebben nagy szerepe van a kiadásnak is. A könyv vizuálisan csodálatos, öröm kézbe fogni, megforgatni a lapokat, nézegetni a borítón lévő régi sztereofényképet. Ráadásul a szöveg illusztrációkat is tartalmaz, amik épp – csak egy picit ugyan–, de segítenek még pontosabb képet kialakítani, hogy mi is történik. A metszetek úgy adnak hozzá a könyv misztikus voltához, hogy az nem válik erőltetetté.

Lehet dobálózni híres írókkal, el lehet mondani, hogy kinek a stílusára is hasonlít ez a könyv, de nem érdemes, mert Beregi Tamás egy olyan egyedi hangvételt alakított ki, amit felesleges hasonlítgatni. Ha csak egy könyvet veszel meg ősszel, legyen ez, mert tökéletes kikapcsolódást fog nyújtani az egyre sötétebb estéken, én pedig a legközelebbi újraolvasásig felrakom a kedvences polcomra.