A szarkasztikus szörnyeteg és az MI-k keringője

„Mindig is úgy gondoltam, hogy egy könyv iránt érzett szimpátiánkat elsődlegesen nem az író vagy a cím, hanem a külső tálalás, azaz a borító határozza meg (az összes többire eztán siklik át a tekintetünk.) Nos, A holtak küldöttei-be első látásra beleszerettem, hiszen borítója egyszerre sejtelmes, részletes, és tesz kíváncsivá. Remek példa ez a kötet arra, hogy néha előfordul: a kiadó nem átverni akarja a potenciális vásárlót, hanem magához csalogatni. Ez a könyv belülről is pontosan azt nyújtja, amit kívülről elképzelünk, sőt, még annál többet is! Tulajdonképpen ha nem is szerepelne a hátsó borítón leírás, vagy a füleken kedvcsináló, akkor is sejtenénk, miről szól a belső tartalom és ez így nagyon is rendben van. A borító fontos kiegészítője mindannak, amit olvasás közben belső kis mozinkban elképzelünk.

Túllépve a külcsín méltatásán a regény megérdemli, hogy önmagáért is dicsérve legyen. A holtak küldöttei ugyanis OKOS írás, ami nagyszerűen ötvözi a krimit a sci-fivel és a pszichológiával. Nem beszél mellé, nem húzza az időt felesleges és túlcsavart leírásokkal, éppen csak annyit enged meg, amennyi feltétlenül szükséges. (…)

És eztán indul meg egy olyan szövegáradat, amelyben csupa okos, kompromisszum-kész, élő karakter sorakozik fel, olyan személyek, akiktől nehéz az olvasónak elválnia a könyv befejezése során. Ilyenkor szoktam drukkolni, hogy »bárcsak megfilmesítenék«, majd gyorsan rendre inteni magam, hiszen a film általában nem jobb, mint a könyv. Andrea nyomozásához mindenképp szükség van arra, hogy olvassuk belső monológjait, hogy saját maga narrációjában elkalandozhassunk gyerekkorába, az ott átélt szörnyűségekre. Szükséges, hogy a belső vívódások hozzáadódjanak ehhez briliáns elméhez, mindezt pedig rendkívül nehéz lenne filmre vinni, akarom mondani, rendező legyen a talpán, aki meg tudná jeleníteni a szorongás, a zsenialitás és a szarkazmus által közrefogott főhőst.”