Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

„Meglepően sok karaktert mozgat a viszonylag rövid (280 oldalas) alkotásban Philip K. Dick, mégis teljes képet kapunk arról, hogyan éli meg ebben az eltorzult lelkű birodalomban a hétköznapokat az uralkodó osztály, illetve a teljesen hétköznapi emberek. Az egész történetet áthatja a keleti filozófia, de még inkább annak felvázolása, hogy mekkora jelentősége van ebben a világban a könyvnek (amelyek a nácik ugye akkora ügybuzgalommal égettek a valóságban anno), hiszen egy több ezer éves jóskönyvtől várnak választ minden kérdésükre az emberek, mégis egy másik írásmű, az Abendsen nevű író által (aki egy erődítményben, a Fellegvárban él a saját biztonsága érdekében) írt S tova hányattatom, mint a sáska című darab, amelyben egy alternatív valóságot vázol fel, amelyben a németek elveszítették a második világháborút, és Amerika a világ vezető ereje, ahol összességében béke honol és a testi-lelki elnyomásnak nyoma sincs. A különböző élethelyzetben lévő szereplők mindannyian elolvassák ezt a könyvet, amely felnyitja a szemüket, amelyet eddig elsősorban kényelemből és meghunyászkodából csukva tartottak. Rájönnek, hogy az életük valójában vegetálás, és igenis létezik egy szebb és jobb világ, amelyért érdemes harcolni. Mindannyian a saját szintjükön próbálnak meg tenni azért, hogy lerázzák a náci igát, még akkor is, ha tudják, hogy az atom korszakában nem lehet győztese egy újabb háborúnak, de jobb szabad emberként meghalni, mint testi és lelki rabszolgaként pergetni az éveket a rémuralom alatt, happy end nincs és nem lehet, de a választás szabadságát még megkaphatják a szereplők.

Az ember a Fellegvárban igazából egyáltalán nem központi figura, lehetne akárki, de ő jelenti a reményt ebben a kilátástalan korban, azt a hangot, amely felrázza a tespedésből a birodalom alattvalóit. A végsőkig fokozza az író a feszültséget, de nem ad igazi választ az általa felvetett erkölcsi és filozófiai kérdésekre, kurtán-furcsán zárja le a történetet, megmarad a hiányérzet. Mégis kár lenne kihagyni az életünkből ezt a remek könyvet, mert egyrészt rendkívül kreatívan játszik el a gondolattal, hogy a mindenki által ismert történelmi szereplők milyen életpályát futottak volna be akkor, ha a nácik nyerik a második világháborút (és teljes szívünkből örülhetünk annak, hogy ez a rémes forgatókönyv sohasem vált valóra), másrészt pedig zseniálisan épít fel egy világot, részletesen kidolgozza minden apró részletét, az olvasó szinte ott sétál az annyira ismerős, mégis idegen utcákon. Félelemetes belegondolni abba, hogy milyen sorsunk lenne, ha ebben az alternatív valóságban kellene létezünk, és meddig tűrnénk némán és teljes beletörődéssel a diktatúrát. A lelkek forradalmát kísérhetjük figyelemmel, nem egy egész népét, mégis sokkal horrorisztikusabban hat ránk éppen az emberközelisége miatt, mintha amolyan hollywoodi módon folyna a vér és nagy totálban tolná az író a pofinkba a lázadás eszméjét.”