Érthető, ha a puccskísérlet után katonákat, a hírszerzés ügynökeit, rendőröket tartóztatnak le. De azt nehéz elképzelni, hogy bírák, újságírók és professzorok küldték volna az utcára a tankokat…
Ami azt illeti, Ankara közelében van egy nagyon fontos légibázis, aminek a közelében a július 15-i éjjelen egy civilt is elfogtak. Mint később kiderült, ő adta az utasításokat a hadsereg tábornokainak. Akárcsak egy vírus, a titkos hálózat már megfertőzte a hadsereget, a rendőrséget, az igazságügyet, de még néhány iskolát is. Fontos megérteni, hogy ezek az emberek nem ártatlan bírák és tanárok, hanem egy titkos terrorszervezet tagjai, akik pénzt és utasításokat kaptak, és 246 ember haláláért felelősek. A hálózatuk pedig korántsem csupán a hadseregre terjed ki. Például az iskolákban a fiatalság köreiben toboroztak, vagy az igazságszolgáltatásban koholt vádak alapján indítottak pereket. (...)
Tehát még mindig az uniós csatlakozás a cél?
Törökország természetesen továbbra is az Európai Unió tagja szeretne lenni, viszont az unió az, amely amolyan „»veled, se nélküled« politikát folytat. Egyrészt nem akarja beengedni Törökországot, másrészt viszont végleg kirekeszteni sem szeretné. A törökök megérdemlik, hogy beléphessenek. A népességünk iskolázott és szakképzett, a gazdaságunk szárnyal; ha például már ma belépnénk, azonnal a hatodik legnagyobb gazdaságnak számítanánk. Elkeserítő számunkra, hogy a demokráciánkkal szemben ilyen puccskísérletet hajtottak végre, de a török demokrácia e támadásból megszilárdulva került ki. Ha Törökország utolsó száz évének a történelmét nézzük, akkor kitűnik, hogy valamennyi válságot még inkább megerősödve győzte le. A történteket a négy parlamenti párt is egyöntetűen, közös nyilatkozatban ítélte el.”