„A magyarok szívét nem olyan nehéz rabul ejteni – ezt a tanulságot szűrhetjük le abból, hogy az elmúlt hetekben milyen példátlan népszerűséget ért el az aranyérmes román női párbajtőrcsapat szatmári tagja az erdélyi magyarok körében.
Simona Pop nem tett semmi különöset, csak fogott egy fehér papírlapot, és ráírta két nyelven, magyarul és románul, hogy köszöni városának a támogatást – így üzent haza Rióból a csapata nevében. Számára minden bizonnyal ez a világ legtermészetesebb dolga volt, hiszen az a közeg, ahonnan származik, kétnyelvű (ő maga is az), és nincsen semmi rendkívüli abban, hogy az ember úgy köszöni meg ismerőseinek, barátainak, sporttársainak, híveinek az erkölcsi támogatást, hogy ők is értsék.
Még csak gesztusnak sem mondhatnánk ezt: egyszerűen ez a világ rendje. Az, hogy ennek mekkora visszhangja támadt, nem róla szól, hanem azokról a viszonyokról, amelyek közt élünk mi itt, mindannyian.
Az, hogy egy »Köszönjük, Szatmár! Mulțumim, Satu Mare!« feliratú papírlap szimbólummá válhat, abból arra következtethetünk, hogy Erdély még mindig nem az a hely, ami normálisan lehetne.”