„Aztán persze jöttek a kalandok, ezúttal rögtön három nézőpontot is kaptunk: az egyik oldalon Fillory királyai (és királynői), Eliot vezetésével, amint egy minden korábbinál nagyobb és végzetesebb apokalipszissel kénytelenek szembenézni. A másik oldalon Quentin, a harmadikon pedig egy új szereplő, Plum, akik egy nagyon különös (bár kissé céltalan) megbízatásra indulnak a Földön. A történések nagyon szórakoztatóan bonyolódnak, én meg azon kapom magam, hogy egyre inkább azt érzem: egy klasszikusabb fantasy-t olvasok. Mintha elvesztek volna belőle azok a részek, amik miatt kedvem lett volna órákig tűnődni a sarok felé fordulva. Mintha Quentin megkomolyodásával párhuzamosan a regény is „megkomolyodott” volna – így pedig mintha az egész végén látszódna a remény, a boldogság ígérete. Vagy legalábbis valami, amit normális életnek hívunk. Néha aztán újra pofon vág Grossman (mennyire zseniális például Janet sivatagi története!), viszont egyre gyakrabban hiteti el, hogy lehet boldog befejezés is.
Ennek pedig nem tudom, mennyire örüljek. Grossman képes volt arra, hogy miután két részen át csak elvette az életkedvemet, most vissza is adja – így pedig az egyik szemem sír, a másik nevet. Úgy raktam le a könyvet, hogy ezúttal nem akartam rögtön újrakezdeni az elejétől fogva, és talán már ez is jelzi, hogy mennyire ellentétes érzések kavarognak bennem. Nem tudom eldönteni, hogy önmagának mond-e ellent Grossman, vagy csak annak, amit én képzeltem róla. Nem ezt vártam, nem ezt szerettem volna, de talán pont erre volt szükségem. Hogy ennyire radikálisan más legyen a befejezés. Azt hiszem, még sokáig fogom magamban pörgetni ezt a sorozatot, amiről mostanra biztosan ki tudom jelenteni, hogy kötelező olvasmány minden fantasy-n nevelkedett és fantasy-rajongó huszonévesnek. Nagyon szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt a trilógiát, hátha más is ennyit tanul belőle saját magáról.”