A film legnagyobb erőssége továbbra is a látvány, és ebben most sem sikerült alulmúlnia az elvárásokat, sőt, meg is ugrotta azokat.
„Ahogy azt már említettem, a legénység tagjai közötti interakció nagyobb szerephez jutott az eddigiekhez képest. Ahhoz persze, hogy mindez valóban élvezhető legyen, jól megírt karakterekre és párbeszédekre van szükség. Kirk és Spock figuráját már az előzményekben jól felépítették, de meglepő módon alig van közös jelenetük ebben a filmben. Spock sokkal több időt tölt McCoy társaságában, és ők ketten remek párost alkotnak, igazán szórakoztató volt hallgatni a csipkelődésüket. Szintén említésre méltó még Scotty és a hőseink segítségére siető Jaylah párosa is. A legénység más tagjai is hozzák a tőlük elvárható szintet, bár Uhura, Sulu és Chekov mintha egy kicsivel kevesebb figyelmet kapott volna a többiekhez képest. Aki viszont egyértelműen hiányérzetet hagyott maga után, az sajnos pont a főgonosz, Krall. Pedig az ő karakterében rengeteg lehetőség rejlett, amit jobban is ki lehetett volna aknázni, csak kár, hogy a film utolsó negyedórájában ismerjük meg a hátterét és a motivációit, hogy miért is akarja elpusztítani a Csillagflottát.
A film legnagyobb erőssége továbbra is a látvány, és ebben most sem sikerült alulmúlnia az elvárásokat, sőt, meg is ugrotta azokat. Olyan lélegzetelállító képsoroknak lehetünk szemtanúi, mint a Yorktown-űrállomás gyönyörű látképe, a »méhraj« támadása és az Enterprise pusztulása. Egyedül annyi kritikával élnék, hogy az akciójeleneteket jobban is lehetett volna fényképezni, mert a rángatózó kamerának köszönhetően néha nehezemre esett felfogni, hogy mi is zajlik éppen a vásznon. A zenei aláfestést sem érheti panasz, Michael Giacchino most is igazán kitett magáért.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Kettészakadt Európáról ír a La Repubblica, alig győzik negatív jelzővel.
Az M85-ös gyorsforgalmi autóút része a Bécsi domb alatt átvezető 780 méter hosszú dupla közúti alagút is.
