Anthony Ryan: A tűzkirálynő

„Talán túl sokat vártam tőle, de ez a kötet valahogy nem hozta azt, amire számítottam (vagy inkább azt, amit szerettem volna). Az első két rész története sokkal jobban egyben volt, itt a káoszba forduló világgal együtt itt-ott szétesik a regény, botladozni kezd a történet ritmusa és a lényegtelen dolgokról több szó esik, mint arról, ami igazán számít. Az életszerűséggel semmi gond nincs, a valóság sem lineárisan halad egy-egy fordulópont felé, ugyanakkor csak úgy lehet belátható időn belül, hatékonyan elérni valamit, ha a lényegre koncentrálunk és nem hagyjuk, hogy mellékes mindenfélék tereljék el a figyelmünket. Ryannek ez itt nem jött össze, talán túl sokat szeretett volna elmesélni szeretett karaktereiről és helyszíneiről, túl sok jelenetvázlat és sztoriötlet maradt két kötet után a jegyzetfüzetben, mindenesetre az előző kötetek lendülete itt megtorpan, a történet terjengőssé válik és elvesznek a hangsúlyok.

Lehetett volna ez egy feszesebb tempójú, jóval összeszedettebb regény, de még úgy sem rossz, hogy itt ütközik ki a trilógia gyakorlatilag minden hibája, amire már az elejétől számítani lehetett, de úgy gondoltuk, hogy Ryannek sikerül megoldania. A világ változatlanul érdekes és már nincs is Gemmell-utánérzése, az események minden túlírtságuk ellenére izgalmasak és nem egyszer komolyan aggódni kezdtem egy-egy karakterért, ami különben egyáltalán nem jellemző rám. A szereplők között ugyan vannak olyanok, akiket nagyjából egy-egy tulajdonság köré épített a szerző, hogy a megfelelő pillanatban kulcsfiguraként felhasználhassa őket, a többiek viszont még mindig meglepően valóságosak. A félmondatos mellékszereplőnek is átélhető háttere és motivációi vannak, a központibb karakterek közül többen pedig egészen komplex személyiséget kaptak.”