Nullával szorozni − a Zero c. filmről

Vendégszerzőnk, Békés Márton írása

A radikális zöld csoportok (Animal Liberation Front, Earth First!, Earth Liberation Front, Sea Shepherd) ’70-es évek végi megjelenésétől húsz év telt el, mire a filmipar észrevette a jelenséget. A Lángoló jég 1994-es méltó bukása után egy évvel a témát megemlítő 12 majom már sikert hozott. Az azóta eltelt újabb húsz évben kikristályosodott az „ökoterrorista”-mozi cselekményszövése, dramaturgiája és számos játékfilmes alkotás készült róla (Bold Native. 2010, Sötét húzások. 2013, A Kelet. 2013), az öko-militáns szervezetek berkeiből pedig kiváló dokumentumfilmek kerültek ki (Confessions of an Eco-Terrorist. 2010, Eco-Pirate. 2011, If a Tree Falls. 2011, Sharkwater. 2010). 

Ilyen előzmények után meglepő, hogy Nemes Gyula állítása szerint tíz évet töltött el filmje elkészítésével és mégse lett más, mint egy kellemetlen, gondolattalan zagyvaság, amely lejáratja a radikális természetvédelem ügyét. A hol kiáltványnak, hol Andy Vajna találó kijelentése nyomán („ez nem film”) csak azért is „nem-filmnek” nevezett Zero című, idehaza 2016-ban bemutatott fércmű egésze valamiféle kamaszos elszántságból táplálkozik, amelynek ugyanaz a vége, mint a kisfiús erőlködéseknek: kínos, feszengve nézett botladozás.

*

Nemes Gyula alapötlete működőképes, bár részleteiben egyáltalán nem új. Egy mézgyár vezetője üzemi baleset révén véletlenül rájön, hogy az E-mentes méz finomabb, és gyárát átállítja az adalék nélküli termelésre. Emiatt a szakma fejesei eltávolítják, ő pedig otthon, budapesti házának előkertjében próbál meg önfenntartó életet élni. Hamarosan kiderül, hogy a villamossíneken behurcolt tehén teje, a kézi cséplés és a házilag előállított kenyér ellenére valami mégsem működik.

Hősünk (akit Nemes korábbi filmjének, a 2006-os Egyetleneimnek a főszereplője, Kovács Krisztián játszik) vidékre költözik, ahol méhekkel foglalkozik: biomézet állít elő. A méhek azonban elkezdenek megzavarodni, kihalni, amelynek oka a farm közelében felépített telefon-átjátszó. A telefontársaság vezetője (őt a gonosz-alakításairól [Iron Sky, Melankólia] közismert, itt tehetsége kibontakoztatásához sem teret, sem lehetőséget nem kapó Udo Kier alakítja) nem nézi jó szemmel, hogy lánya (Martina Krátká) és a méhész összemelegednek.

Itt jön a film első igazán zavarba ejtően rossz szakasza, amelynek része a kettejük által előadott méh-tánc, valamint egymás mézzel való bekenése és az így való szeretkezés s ennek egy olyan, még kínosabb második változata, amikor ezt porban és koszban való hempergéssel tetézik. Ilyenkor érzi úgy a néző, hogy neki kellemetlen, hogy ezt néznie kell. A mellek egy idő után céltalan és a legkevésbé sem erotikus mutogatása, a női fanszőrzetnek nem túl fantáziadús módon ágyékban hemzsegő méhekkel történő jelzése, végül a mézzel és kosszal összekent méhész genitáliájának leplezetlen feltárulása inkább egy serdülő fiú túlfűtött képzelgéseire vagy rosszul sikerült felnőttfilmes próbálkozásra hasonít, mintsem a filmművészet újító gesztusaira.

A méhész és szerelmese – akivel kapcsolatban a rendező esetlenül utal arra, hogy vonzza a méheket – előbb apróbb szabotázsokat hajt végre a környéken zajló munkálatok ellen, majd döntő elhatározásra szánják el magukat: a méhek pusztulására hívják fel a figyelmet kommunikációs eszközök (sms-üzenetek, televízió) meghekkelésével és feliratok elhelyezésével. A zöld ötágú csillagba rajzolt méhecske stencilje mindenütt feltűnik az utcán (lám, a 2001: Űrodüsszeia-ra való kevésbé sikerült és a Fehér isten túl explicit áthallása között egy viszonylag jó 12 majom-hommage), az öko-aktivista páros pedig radikalizálódni kezd.

*

Ami ez után következik, az se nem élvezetes, se nem kellően kidolgozott: a darab utolsó harmadának előrehaladásával a film vizuálisan és tartalmilag is felszámolja önmagát. A pároshoz mások is csatlakoznak – ezzel megszületik a zsánerben közismert „csoport” – és a méhek pusztítóin való bosszúállásból a fogyasztói társadalom terrorizálása lesz. Szándékosan nem csak a rendszer működtetőiről beszélünk, hiszen egyfelől ugyan vállalatvezetőket (köztük az ökoterroristalány apját) rabolnak el, másfelől azonban ennek révén megszűnnek az alapvető szolgáltatások és az emberek telefon helyett postagalambot, gépjármű helyett lovat és kordét, gáz híján pedig a szoba közepén felállított bográcsot használnak. Mindezek az ötletek akár humorosak is lehetnének, ha Nemes Gyula nem ábrázolná úgy az embereket, hogy azok kanapén zabálva elhízottan nézik a tévéhíradót.

A film utolsó részében elszabadulnak az indulatok és az egy ízben – méghozzá rendkívül gyengén és hiteltelenül kivitelezett jelenetben – NATO-csapatok által felszámolt terrorcsoport ismét összeáll és tagjai távolról is láthatóan műanyag Kalasnyikovokkal kávézókba törnek be, a terrorveszély után ismét kinyíló plázákból kijövő vásárlókra nyitnak tüzet a tetőről, majd a rendszer felelőseit húskampókról lelógatva rugdossák, másvalakit vonattal tépnek széjjel, sőt olyanok is akadnak, akiket marhavagonba zárva szállítanak el. Nemes Gyula egy interjúban nyeglén odavetette, hogy a filmen felháborodók nem ismerték fel, hogy alkotása végén vannak az igazán provokatív, imént felidézett jelenetek. Aki szerint emberek vonatokkal való elszállítása (adott esetben a Saul fiának Oscar-díjazása után), vagy fegyveres fekete ruhások civilek közé lövése (a párizsi és a belgiumi merényletek után) provokációs célra használható show-elem, az nem csak otromba, de bornírt is.

Az eddigiekhez képest is pongyola befejezésben a „forradalom” bekövetkeztéről tanúskodni hivatott Youtube-on elérhető videórészletek keverednek – ezerszer elcsépelt módon alkalmazott – álfootage-okkal, amit a vásznon feltűnő pökhendi felszólítások („Mit bámulsz?”, „Miért nem mész ki a moziból?”, „Mit ülsz ott tétlenül?”) nyomatékosítanak: íme, a terrorcsoport eltörölte a méh-gyilkos civilizációt. Egy finomabb szövésű és okosabb alkotásnál még akár az is elképzelhető lehetne – amint Baski Sándor írja –, hogy a film ezen a ponton „a radikális környezetvédelmi mozgalmak és a balos utópiák paródiájaként is nézhető”, ezt azonban ízléstelensége mellett rögtön két dolog sem teszi lehetővé. Egyfelől Nemes határozottan kijelentette, hogy a terroristavezér az ő alteregója (amint volt előző filmjének főszereplője is), másfelől a film körül gerjesztett kampány és a vásznon látható feliratok mindennek komolyan vétetni akarására utalnak.

*

A filmet érő kritikák egyike-másika pozitívumként kiemelte, hogy a Zero három része három eltérő műfajt képvisel, sőt a végére egy negyedik is képbe kerül. Így a – rendkívül egysíkú, hosszadalmas és idegesítő – burleszk után melodramatikus történetet kapunk, amely fokozatosan vált át vígjátékos elemekkel átszőtt akciófilmbe, majd a végén kézikamerás mozgóképek és roncsolt amatőr felvételek következnek.

Minderre azt mondanánk, hogy aki nem tudja mit akar: kísérletezik. Sem a játékfilmként is forgalmazható szerzői film, sem a műfajhibrid nem újdonság. Ráadásul az sem a Zero eredetisége mellett szól, hogy a rendező önnön maga által gerjesztett „betiltás” körüli hercehurcában utalás történt arra, hogy a Zero az 1983-ban készült, de betiltott és majd csak a rendszerváltoztatás évében vetített Álombrigád rokona. Ám Jeles András akkori alkotását a Kádár-diktatúra valóban betiltotta, és bár abszurd alkotásról van szó, az a maga korában eredeti volt, ez pedig utánzatként is értékelhetetlen. Jogos tehát a megjegyzés, hogy Nemes alkotása „botrányfilmnek akar látszani, de inkább kínos. Nem szókimondó vagy tabudöntögető, hanem unalmas” (Lukácsy György: Zéró összegű játszma. Heti Válasz, 2016. március 31.).

Nemes tíz éve készített utoljára filmet, ami dramaturgiai szempontból igencsak hasonlít a mostanira. A cselekményszövésre például akkor is jellemző volt, hogy 1) egy férfi életének átalakulása állt a középpontban (röviden: ismerkedés-függővé vált, amelyet az éppen ekkor elszaporodó budapesti szórakozóhelyeken tudott kiélni), 2) megtalálta élete szerelmét, 3) akivel lázadásból kivonultak a világból. A tragikomédia, az abszurd és a burleszk műfajának alkalmazása már ekkor szintén jelen volt. Ám míg az Egyetleneim a maga idejében még frissnek hatott – a romkocsma-kultusz eredeti kialakulása és a népszerű fél-alternatív szórakozóhelyek (A38, Sziget, Zöld Pardon, West Balkán) korában jártunk, amikor Budapest már nem volt unalmas és még nem özönlötték el a turisták – s ezt kortárs zenével festette alá. A mindazonáltal maníros tíz évvel ezelőtti alkotás után Nemes most ismét egy nagyon „megcsinált” metafilmet készített.

*

A film egyetlen újítása a rendező betiltással kapcsolatos turnéja volt, amelynek révén egy kis hírveréshez lehetett jutni, hiszen a Zerot a körülötte zajló nem túl jelentős perpatvarra azonnal reflektálva úgy hirdették, hogy „addig nézd meg, amíg be nem tiltják”. Persze senki sem akarta betiltani.

Arról volt szó, hogy az alkotást a Magyar Nemzeti Filmalap meglehetősen bőkezűen támogatta (nyomatékosítsuk, hogy 180 milliót kapott), ám benne volt egy jelenet, amelyben a terroristák dinnyékre kitett politikusportrékra lövöldöznek. Putyin és Merkel portréja mellett Orbán Viktoré is szerepelt (Obamáé nem), és a támogatók állítólag ennek eltüntetését kérték, mondván, hogy a forgatókönyvben mindez nem volt benne, és nem erre adták a forrást.

Ha így volt – igazuk volt. A derék független rendező erre felháborodott – az persze nem derült ki, hogy a kérdéses jelenet valóban a már megfinanszírozott forgatókönyvön kívül került-e bele – és kifejezetten inkorrekt módon a 2015-ös Karlovy Vary-i fesztiválon tartott premieren mindezt el is mondta. A kutyaszorítóba került rendező végül páratlanul ötletes lépésre szánta el magát: a magyar miniszterelnök fejét filccel kisatírozta, így mindenki tudhatta, hogy ki rejtőzik alatta és ezzel a támogatást sem kellett visszafizetnie. (Hogy miért nem vágta ki, arra nincs válasz: a filmben ugyanis nincs párbeszéd, csak zene, tehát komolyabb hangmérnöki munka nem lett volna vele.)

Ezzel megkezdődött a rendezőt támogató liberális orgánumok ilyenkor szokásos hisztériája, amelyet az unalomig ismert dramaturgia jellemzett: a művész szókimondó, igazságos és leleplező, ám az állam korlátozza, cenzúrázná, de ő apró cselvetéssel mégis kikerüli az ostoba rendelkezéseket – a pénzt, persze, azért elfogadja.

És hogy mennyire rendszeren kívüli alkotásról van szó, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a Zero a második film volt, ami a Vajna-rendszerben támogatást kapott, társ-forgatókönyvírója, Beregi Tamás a Filmalap fejlesztője, a rendezőnek pedig közismerten jó barátja a szervezet igazgatója, Havasi Ágnes. Az különösen bicskanyitogató, hogy Nemes azt nem köti össze a Merkel-képre való filmbéli lövöldözéssel, hogy Németországban fesztiválon sem vetítik és moziműsorra sem tűzik alkotását. Az a lépés, hogy az évek óta kifejezetten erős magyar filmmezőny (Fehér Isten, Isteni műszak, Liza a rókatündér, Saul fia, Veszettek, Víkend) finanszírozásának működési mechanizmusát szemérmetlenül saját – azóta megbukott – alkotásának promotálása érdekében keverte rossz hírbe, nem csak a rendező egoizmusáról és kollegialitásának hiányáról árulkodik; de arra is nyilvánvalóan utal, hogy miután művészi eszközökkel nem sikerült közönséget szereznie, politikai bulvárral még igyekezett népszerűséget szerezni. Így aztán a politikai felhangok kizsákmányolásával a Zero még mindig csak valami B-kategóriás exploitation, semmint bátor szatíra.

Ami rendkívül irritáló a Zeroban, az nem más, mint az első pillantásra is látható távolságtartó hangnem, amit elmélyít, hogy a – mindvégig életszerűtlen és arrogáns – főhős a rémtettek elkövetése után háborítatlanul Afrikába utazik, ahol a pusztuló méhek nyomát keresi. Ezzel a film a lehető leggyávább megoldást alkalmazva a kivonulással együtt a felelősség vállalását is megússza. (Nemes egy ideje élete jelentős részét egyébként Afrikában tölti, számos részt Burkina Fasoban rögzítettek, a forgatást Tanzániából irányította.) Amint a film számos gesztusa (a „fogyasztók” lesajnáló ábrázolása, a végén szereplő inzertek, a kinyilatkoztatások), úgy az egész alkotás valamiféle felsőbbségességgel jellemezhető.

Ezek után pusztán egy számtani kérdés marad hátra: túl azon, hogy a radikális zöld csoportok filmes feldolgozásának hagyományát Nemesnek sikerült megszoroznia nullával, vajon miért lett a címe Zero?