A szociológusok és antropológusok körében elfogadott tény, hogy a migráció a közösségek hagyományos struktúráinak fellazulását, felbomlását hozza magával. A tradicionális iszlám − de ugyanez vonatkozik a kereszténységre is − nem csak vallás, hanem kultúra is egyben. A rítusok sokszor vallástól független szokásokkal keverednek, a vallásinak tartott szabályokat, értékeket társadalmi konszenzus övezi, a vallási tekintélyek pedig fontos társadalmi szerepeket töltenek be.
A klimatikus okokból lakhelyüktől és kapcsolatrendszerük egy részétől elszakított tömegek számára korábbi vallásuk könnyen irrelevánssá válik. Biológiai szükségleteik és érvényesülésük érdekében szükségszerűen újraértelmezik saját identitásukat, az újraszerveződő társadalmak pedig új eliteket termelnek ki, amelyek a régiekkel szemben relevánsabb válaszokat adnak és újraosztják a vagyont.
Ahol a társadalmak identitásának fontos eleme a hit − ahogy ez a Közel-Keleten és az iszlám világban is jellemző −, ott elengedhetetlen, hogy fontos szervezőelemmé váljon a vallási hovatartozás. Ennek funkciója sokrétű: életcélt, reményt és erőt ad az egyébként tehetetlenségre kárhoztatott egyénnek. Segíti az új, a túlélést és érvényesülést támogató közösségek létrejöttét, és az azokon belüli szolidaritás kialakulását. Ha pedig harc robban ki, a vallás − pontosabban annak szükségszerűen radikális értelmezése − mobilizáló erőként és morális felhatalmazásként szolgál a riválisokkal szembeni akár legkegyetlenebb fellépésre is.
Mindezek ismeretében nem véletlen tehát, hogy a mai szíriai és észak-libanoni szalafiták jelentős része a klimatikus migránsok közül kerül ki. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az Iszlám Állam szép számmal tud soraiban olyan iraki szunnitákat, akiknek egykor földműveléssel foglalkozó törzsei elvesztették megélhetésüket és a városokba áramlottak. De egy távolabbi példával élve: a nigériai Boko Haram gyermekkatonáinak jelentős része szintén olyan egykori földműves családok sarja, melyek a szárazság miatt bádogvárosokba szorultak.
Az, hogy az iszlám világban egyre inkább nő a vallási intolerancia és radikalizmus, nem elsősorban a vallás dogmáinak, pláne nem a Koránnak, hanem sokkal inkább a klíma által diktált biológiai és társadalmi igényeknek köszönhető. Aligha fér kétség ahhoz, hogy hasonló körülmények között katolikus keresztények, buddhisták vagy zen hívők is radikalizálódnának. Ha pedig az egyébként etnikailag és vallásilag sokszínű régiók homogének lennének, az emberek akkor is hamar találnának olyan különbözőségeket, melyeket zászlajukra tűzve harcot indíthatnának az alapvető forrásokért.