Trianon és a szlovák nemzethalál

„Ma Magyarországon ellentmondásos szlovákkép uralkodik. Néhányan a választási eredményből a lakosság szélsőségek iránti fogékonyságát emelik ki, mások a szlovákság »történelemnélküliségét« hangsúlyozzák.

Európában a szlovákhoz hasonlóan ma már számos olyan nemzetállam-alkotó tényező van, amelynek nincs évszázadokra visszatekintő államisága. Nagy baj lenne, ha mi Európa összes hasonló nemzetéről azt gondolnánk, amit a szlovákokat illetően így szoktak a magyar kultúrfölényt hirdetve összefoglalni: »Nincs hazátok!« Pedig éppen a magyar történelmet csonkítja, aki nem látja be, hogy a szlovákoknak mindig is volt hazájuk. 1918-ig »ezer éven át« a magyarokéval – 1526 után a Habsburgok alatt a németekkel, csehekkel és a többi itt élő néppel együtt – közös volt ez a haza.

Milyen hasonló jelenségekkel találkozhatunk Szlovákiában?

A szlovák történeti közgondolkodásban ott is nemzeti, félállami autonómiát feltételeznek a múltban, ahol az valójában nem létezett. A középkori nyitrai hercegségben például a morva állam továbbélését, a morva–szlovák folytonosság igazolását látják, figyelmen kívül hagyva, hogy az Árpád-kori Magyarországon több más dukátus is létezett. Egyes mai szlovák olvasatokban az esztergomi érsekség joghatósága sem véletlenül érintette az északi területeket, szerintük ugyanis az érsekség léte honfoglalás előtti szláv keresztény előzményekhez nyúlik vissza. Tegyük hozzá, olykor fel-felhangzik az a szlovák ötlet, hogy ne hívjuk Magyarországnak a soknyelvű Magyar Királyságot. Ez az abszurd kívánság figyelmen kívül hagyja, hogy Európa államainak többsége a többségi nemzet nevét viselte, és ez a helyzet a mai Szlovákia esetében is. (...)

Hogyan élték meg mindezt a szlovákok, s hol a boldog békeidők helye a szlovák történelmi köztudatban?

A szlovák »nemzethalál« vízióját is felvillantó, egymást felerősítő magyarosodás és magyarosítás leginkább a városokban és azokban a régiókban vált tömegessé – például az Alföldön és az etnikai kontaktuszónákban –, amelyekben a szlovákság együtt élt a magyarokkal. Az evangélikus Nyíregyháza például harminc év alatt lett szlovákból magyar többségűvé, s hasonló folyamat zajlott le Békéscsabán, Szarvason és Tótkomlóson. Budapesten és környékén legalább százezer szlovák asszimilálódott, miközben a liptói, zólyomi, gömöri, trencséni kőműveseknek, kubikosoknak, akik Európa első föld alatti vasútját és a dunai rakpartot építették, gyakran ágybérletre sem futotta. Innen ered egy másik szlovák mítosz, amelyet Vladimír Minác, a »szlovák Illyés Gyula« így fogalmazott meg: »három fővárost építettünk fel – Bécset, Budapestet, Prágát –, egyik sem a miénk; két űrhajóst adtunk a világnak, az egyik cseh lett, a másik amerikai«. Minác szerint a szlovák nemzet évszázadokon át mások szolgálatában élt. Ez a romantikus-plebejus felfogás rokon az »ezeréves magyar elnyomás« hamis mítoszával.”