Lőcsei Lajos momentumos exképviselő egy posztjában édesapámat próbálja rossz fényben feltüntetni

„Lőcsei Lajos momentumos exképviselő egy posztjában édesapámat próbálja rossz fényben feltüntetni annak apropóján, hogy lemondott alelnöki tisztségéről a Máltai Szeretetszolgálatnál, ahol 36 éve, tehát a rendszerváltás óta dolgozott. A posztban tévesen úgy fogalmaz Lőcsei Úr, hogy »lemondott minden pozíciójáról« ezzel szemben az igazság az, hogy nyugdíjas éveiig a Fete-programot viszi majd tovább, ami az utóbbi években a szívének legközelebbi missziója lett. Felmondásának oka egyrészt, hogy a Kozma atya halála utáni új vezetőség máshogy képzeli el a Szeretetszolgálat jövőjét, másrészt hogy az utóbbi két évben megszületett az első három unokája és gyakorolnia kell a nagypapai teendőit mindannyiunk örömére.

Lőcsei Úr tényeket nélkülöző, kiszámítható hatású posztja nagy vihart kavart az online térben, és mivel Édesapám egész életében a legeslegszegényebbek mellett volt, nincs olyan többtízezer követővel rendelkező hang, aki érdemben reagálhatna a sejtetésekre. Nem hívtam fel őt, hogy megírom ezt a posztot, egyszerűen morális kötelességemnek érzem, és nem azért mert az Édesapám, hanem mert közelről ismerem a munkásságát és a tűzbe tenném érte a kezem bármikor.

Először szakmai pályájáról szólnék röviden, majd őszintén elmondanám, hogy én hogyan láttam őt az elmúlt 34 évben.

Édesapám Szőnyben született (ma már Komáromhoz tartozik). Nagymamám családját kuláknak titulálva betelepítették Brassóból. Éppen oda, ahol magát parasztnak valló nagypapám dolgozott Mosonszentmiklóson, a kétkezi munka és a természet csendes, jókedvű szolgálója. Három gyermekük született, a középső édesapám. Szűkös, szigorú, de szeretettel teli gyerekkorban nőttek föl. Édesapám vívó, hosszútávfutó, majd nyomdász és amatőr zenész volt, a katonaság után pedig már Budapesten, Kozma Imre atya hittanórái és (később általam is megtapasztalt) mágikusan erős előadásai egyértelműsítették számára, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat. 

Huszonhat éves volt, édesanyám pedig húsz, amikor örökbefogadták a bátyámat, Badót, egy súlyosan mozgássérült cigány fiút, akiről lemondott a családja. Nem tudom szavakkal leírni azt az energiát és emberfeletti áldozatosságot, amit Badó életébe beletettek az elmúlt harminchat évben úgy, hogy közben öt saját gyermekük is született.

Épp az örökbefogadás évében kezdte el Kozma atyával és Győri-Dani Lajossal együtt letenni a Málta tevékenységi körének és munkamódszerének azon alapjait, amelyben a mai napig dolgozik a szervezet most már többezer fős, valódi hősökből álló állománya. 

Első bázis a Miklós utcai volt munkásőr laktanyában nyitott hajléktalanszálló volt. Az alsó szinten volt a szálló, a felső szinten pedig többek között édesanyámmal együtt tanítottak főként rászoruló fiatalokat. Mi a testvéreimmel általában lent bandáztunk a hajléktalanokkal, tőlük tanultunk meg sakkozni, velük ettük a vajas meg párizsis kenyeret nap mint nap. És persze hallgattuk, hogy milyen módszerekkel próbálnak apáék egy emberséges, egymásra figyelő világot építeni. Nagyon szegény gyerekek jártak az osztályaikba, emlékszem, apa osztályfőnöki asztalán volt egy persely, amibe apa mindig tett pénzt, és azt mondta, hogy ha úgy érzi valaki, hogy valóban rászorul, akkor nem kell szólni, nyugodtan vegyék el. Számomra már akkor is megejtő volt a kép, ahogy a legszegényebb fiatalok a szükségről beszélnek alig harmincéves édesapámmal a lépcsőkön ülve. Alaptétel volt, hogy a szegénységben van remény, a nyomorban nincs. Gyerekként a testvéreimmel nem láttuk át, hogy miért nem mennek be a hajléktalanok a szállóra a mínusz 20 fokos hidegben, hiszen volt hely. Apa beültetett a kocsiba és elmentünk egy erdő szélére, a mellemig ért a hó és ott ült a padon egy férfi. Apa könyörgött neki, hogy szálljon be mellénk. Nem szállt be. Apa visszaült a kocsiba és visszavitt engem a szállóra, közben elmesélte, hogy ez az ember három gyerekét vesztette el egy autóbalesetben és ő volt a hibás. Nem tudhatjuk, ki honnét jön és mit hordoz. Apa letett a szállón és visszament az erdőbe.

Akkor egy olyan autónk volt, hogy menet közben látszódott a talaj és ha felforrt a hűtőfolyadék, akkor össze kellett érintenem két kábelt, ami elindított egy odaeszkábált ventilátort. Apát soha életemben nem láttam Skodánál jobb autóba beülni, és ami talán még ennél is szemléletesebb soha nem láttam újonnan ruhát venni. Miniszteri biztosként is használt cipőt hordott mindig, és használt zakót vett fel. Tőle ismerem a Beatlest, Cseh Tamást, az LGT-t, Bergendyt, Stinget és a komolyzene legnagyobbjait, valamint Dosztojevszkijt, Hamvast, Pilinszkyt, Gyökössy Endrét, Jungot, és a számára legfontosabb olvasmányt: Simone Weilt.

A 90-es években az életünk két élesen elkülöníthető periódusban zajlott: jóidőben és rosszidőben. A jóidő volt a játszótér építésé, a szegény családok látogatásáé (mert viszonylag korán körvonalazódott, hogy nem lehet modellszerűen segíteni, csak minden egyes családot és problémát megismerve), a rosszidő pedig a telet jelentette, amikor közvetlen életveszélynek voltak kitéve az emberek. Édesapám a téli éjszakák túlnyomó részét teajáratokon töltötte, amikor is hajnalig járták az utcákat és próbálták rábeszélni a halnivágyó hajléktalanokat az életre, hogy bemenjenek velük egy melegedőbe, vagy legalább igyanak meg velük egy meleg teát és beszélgessenek. Megszámlálhatatlanul sok ilyen éjszakán vettem részt apával, sokszor agglomerációban felhúzott erdei sátrak között. Mindenki ismerte és mindenki szerette Mikót. Nagyon büszke voltam rá, hogy hajléktalanok az erdő mélyéről odakiabáltak neki. És itt meg kell jegyezzem, hogy biztosan nem tudta volna egyedül csinálni. Édesanyámmal együtt egy egészen kivételes csapat alakult ki és dolgozik a mai napig a Máltában. Amikor interjúkban arról beszélek, hogy ma Magyarországon nem azoknak van hangja, akik terepen vannak, akkor leginkább róluk és a tanárok és ápolók tízezreiről beszélek. Nem egy karácsonyra emlékszem vissza, amikor vártuk apát, hogy jöjjön már haza, de késő éjszakába nyúlóan igyekezett minden családnak vinni legalább egy kis karácsonyfát vagy fenyőágat Szenteste. 

Érdekes, hogy miniszteri biztosnak még 2002-ben Csehák Judit nevezte ki. Akkor a szakmán belül egyértelmű konszenzus volt, hogy ő érdemli meg ezt a pozíciót, hiszen pártatlanul végzi a legnagyobb tapasztalattal a munkáját, ráadásul Hollandiában és Angliában fejezte be az egyetemeit, nagy rálátása van a külföldi módszerekre és modellekre. Egy kisebb megszakítással mindkét „kurzus” alatt betölthette a még baloldaltól kapott pozíciót, sosem érdekelt senkit, hogy kire szavaz, sosem volt pártgyűlésen, tette a dolgát, ahogy teszi azt a mai napig. Az ő nevéhez fűződik innentől kezdve a teljesség igénye nélkül 24 órás egészségügyi centrumok, a hajléktalan nappali centrumok kialakítása, a hajléktalanellátás országos és regionális módszertanának kidolgozása, a regionális diszpécserszolgálatok létrehozása, a hajléktalanok lakhatásáért program, és a megyei krízisautó szolgálatok megalakulása. 2004-től kezdték el kidolgozni a nemzetközileg is nagy érdeklődéssel figyelt Tarnabodról induló Befogadó falu programot, majd 2005-től a monori cigánytelepen kezdett integrációs modellprogram vezetőjeként új szemléletmódot alakított ki, mely a mindennapos jelenlét során felállított szociális diagnózis alapján reagál a helyben megismert problémákra. A 2013-ban elindított Szimfónia program során a legszegényebb gyerekek tanítására kifejlesztett zenepedagógiai módszert dolgozták ki, és többszáz hátrányos helyzetű gyerek tanulhatott meg zenélni neves mesterektől, kartonból kivágott hegedűkön.

A teljesség igénye nélkül még szólnék pár szót az általa életre hívott Felzárkózó települések programról, ami 2019-ben indult és az a hosszútávú célja, hogy a 300 leghátrányosabb helyzetű települést felzárkóztassa. A felzárkózó településeken összesen 29 egyházi- és civil karitatív szervezet dolgozik, a településeken alkalmazott módszertan alapját a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja adja. A program elindulása óta az összes érintett településen megnyitottak a szociális munka központjaként működő Jelenlét Pontok, amelyek közösségi térként, illetve játszó- és fejlesztőhelyként is funkcionálnak. A program részeként 2021–2023 között 177 településen zajlott a Fókuszban a gyermek nevű, a legkisebb gyermekek felzárkózását segítő program. A Felzárkózó települések program minden településen szociális diagnózison alapuló cselekvési tervet határoz meg, melynek a helyi gazdaság fejlesztése éppúgy része lehet, mint az életveszélyessé vált lakóházak javítása, vagy a hiányzó egészségügyi ellátás telemedicinás eszközökkel történő pótlása. Az említett poszt fő kérdése, hogy hová tűntek a százmilliárdok. Elég csak a számokkal szembesülni és látja az ember, hogy a háromszáz legszegényebb települése felzárkóztatására ez az összeg még kezdésnek is éppen csak elég. Valamint a végtelenül nehéz közbeszerzési eljárások és EU-s felügyelet mellett nehéz szociálismunkásként reagálni arra, amikor szembesülsz azzal, hogy egy család éhezik és elmész bevásárolni nekik egy boltba, megjavítod a tetőjüket, kifizeted a magánorvost, a műtétjét, az uzsorások által a nevében kiváltott hitelt. A szűkös lehetőségek ellenére a vezetésével 2020-ban Tiszabőn működésbe állt az ország első szociális naperőműve, az ott termelt energia eladásból évente 70 kisgyermekes család téli fűtését támogatják. 2023 nyarán pedig további huszonegy szociális naperőmű létesült. Hosszú évek óta harcol azért, hogy a villanyórák ne korlátlanul szolgáltassák az áramot, hanem előrefizetősen működjenek, hogy ne tudják eladósítani magukat azok, akik egyelőre nem tudják megoldani az áramellátás felelős használatát. 

Még hosszan tudnám sorolni a különböző projekteket, az öregotthonokról, a táboroztatásról, a növénytermesztéstől és állattenyésztésig... A fentebbi sorok mondhatnám önmagukért beszélnek, de a fő eredmény valójában az a több tízezer név szerint és barátként ismert család és tanítvány, akikhez valószínűleg senki nem jutott volna el, ha nincs ez a harminchat év. 

Én nem haragszom Lőcsei Úrra. Mélyen átérzem azt a sok feszültséget, ami az országunkban keletkezett és keletkezik. Távol áll tőlem, de megértem és elfogadom a harci kedvét és az igényét is. Évek óta kérdeztem Édesapámat, hogy miért nem száll ki a rendszerből, hiszen szinte már semmilyen intézkedéssel és mondattal nem tudott egyetérteni. A válasz mindig ugyanaz volt: feladata van. Nem egy rossz döntést hozok én is a mindennapok során, és kíváncsisággal és segítőkészséggel fogom követni a hajléktalanellátás és a felzárkóztatás újabb mérföldköveit. De azt szerettem volna leszögezni, hogy ebben az esetben az indulatok méltatlan helyre irányultak, és bár a Jóisten végül úgyis elrendezi a dolgainkat kinek-kinek csendes érdemei szerint, én mégis fontosnak tartottam leírni a tapasztalatomat az emberről, akit talán a legjobban ismerek.

Minden karácsony este, miután elmondtuk az imákat, Apa tart egy rövid prédikációszerű beszédet, majd megnézzük a Szimfónia program gyerekeinek egy fellépését felvételről. Apa mindig úgy nézi őket, mintha a saját gyerekei lennének. Idén karácsonykor a Jelenlét programról beszélt nekünk hosszan Apa, a végén megkérdeztem, hogy

– Apa, ez gyönyörű, de hogy sikerül?

– Szarul.

– Miért?

– Mert tízszer ennyi ember kéne, aki segít.”

Nyitókép forrása: Vecsei H. Miklós Facebook-oldala

***