A metánál is metább, a trash-nél is trash-ebb – Nemere István: Őrült regény

„A regényben óriási kettősség van jelen. Egyrészt vannak jelenetek, amelyeket a szerző kifogástalanul megírt, a végtelenségben játszódó, kozmikus események vagy a tudományos magyarázatok egytől-egyig lekötik az embert. A Hot! Chili magazin mindennapjai közé applikált önéletrajzi részek is kimondottan jók és érdekes életről tanúskodnak (még ha a meta hátán meta-attitűd miatt nem tudni, mi igaz belőlük), kifejezetten díjaztam, hogy Nemere nem próbálja magát valami hatalmas rendszerellenes figuraként beállítani, mint azt annyi más neves »művész« tette a rendszerváltás után.

Másrészt viszont a karakterek mindegyike borzalmasan kidolgozatlan, kivéve a főhőst. Kétféle karaktertípus jelenik meg: a gonosz, aki el sem hiszi, hogy miket tud Nemere, a jó, aki együtt érez vele és rajong érte. Meg persze maga Nemere, aki kiegyensúlyozott, semleges álláspontot képvisel a »respekt, de meghalsz« és az »imádlak, hadd licitáljak a lábkörmödre« között. A történet emellett izzadósan meta szeretne lenni. Nyilván senki nem hiszi el, hogy a világ három legfontosabb titkosszolgálata összefogva is balfasz módon kezeli a bérgyilkosság kérdését, de a cselekmény nagyrészt ilyesmikből áll. Ez még akár poén is lehetne, csakhogy a könyvnek üvöltően rossz a humora. Egészen egyszerűen lehetetlenség vele nevetni.

Ha viszont el tudunk vonatkoztatni a meta metaságától, a rossz karakterektől és a pocsék humortól, akkor az egész átfordul szórakoztatóba. A totál értelmetlen cselekmény sodrása egyszer csak átváltoztatja az egész katyvaszt valamiféle szándékolatlan trash-sé, amiben már tökmindegy mi történik, az olvasó valóban »a hasát fogja majd nevettében«, ahogyan azt a hátsó borító beígéri. Kissé szomorú, hogy nem igazán látni nyomát a szerző szándéknak az egyébként értékes trash terén, de maga az élmény így is megfizethetetlen.”