Forradalmárok és államférfiak

„Hol volt már itt, 1898-ban és 1927-ben március idusa és április 11-e. Legfeljebb néhány lerongyolódott, veterán honvédnak és azoknak az I. világháborúban megnyomorodott magyar katonáknak a szívében, akiket 1916. december 30-án, IV. Károly koronázásakor a király elé vezetett Bánffy Miklós. Pedig március 15-e és április 11-e, ez a végzetesen összetartozó és egymástól sem Ferenc József, sem Horthy Miklós familiárisai által szét nem szakítható két nap – ahogy Deák fogalmazott – a történelem védelme alatt áll. Az összetartozásuk is. Ez a két nap a magyar nemzet egésze számára a legfontosabb világi örömök forrása lehetett volna és lehetne. Ez az a két nap, amikor a két szabad királyi városban – Pesten és Pozsonyban – tüntetők és törvényhozók, az ifjúság lelkesedése és a megfontolt honatyák együttes akarata tudatos, de mindmáig homály takarta belátástól vezérelve »tenyerükbe, szívükbe és elméjükbe zárták az ország és a nemzet« sorsát.

Az Apponyi György vezette konzervatívok elnémultak. Egy-két Jellasiccsal paktáló császárimádó, majd egy-két muszkavezető kivételével legfeljebb a palotájuk ablakából vagy a kastélyparkjuk kapujából szemlélték a honvédek masírozását. Persze a Habsburg-dinasztia, az más… A hűséget nekik esküvő hadseregük is más. A birodalomban nem volt osztrák, cseh, magyar vagy horvát hadsereg. Ilyen jelzőkkel megkülönböztetett ezredei voltak ugyan az osztrák császárnak, de nem a magyar királynak. Őket és a forradalom ellen szolgálatukba szegődött embereket nyugodtan kezelhetjük nemzeten kívüliekként. Nem a saját akaratukból. A mindenkori császár rájuk kényszerítette eskü miatt.

Máig sem derült ki igazán, hogy miért, de a Batthyány és Kossuth vezette nemzeti liberálisok 1848. március 3-tól április 11-ig – nem a hatalomból kihátrált konzervatívoktól, legfeljebb a pesti radikálisoktól befolyásolva – zavartalanul alkothatták meg a polgári magyar nemzet társadalmi és intézményi hálózatának a megszervezéséhez vezető alaptörvényeket. Az arisztokraták, a Kancellária és a Helytartótanács emberei is a háttérbe vonultak. Átengedték a végrehajtó hatalom gyakorlását a népképviseleti alapon választott országgyűlés által számon kérhető minisztériumnak.

Hogy erről volt-e egyeztetés »a régi bürokraták és a helyükbe állók« között, arról sem a régebbi, sem az újabb kori történetírás nem értekezik. Emlékiratok utalásai, visszaemlékezések foszlányai, magánlevelek titokzatosan utalnak ilyen történésre. Ezeknél a sejtéseknél, utalásoknál többet elmondanak a március 3-a után történtek. Feltehetően Pesten is, Pozsonyban is ezért gördültek olyan simán az események, ezért volt olyan békés március 15-e, ahogy annak tanúja volt a magyar történelem. Politikusok is, történészek is tudják: a forradalmak nem úgy zajlanak, hogy lángszavú költőknek nyomdatulajdonosok súgják meg a sajtóprés lefoglalásának lehetőségét. A forradalom vezetői sem szokták ebédkor hazaküldeni a polgárokat, és ejtőzés után égő kanóccal az ágyúik mellett álló tüzérek sorfala között sétáltatni őket politikai foglyok kiszabadítására.”