„Húskampókra lógatják a menedzsereket, vérebeket eresztenek a gyorséttermi vendégekre, agyonverik a plázázókat, aztán megszüntetik az áramot, a fűtést, a benzint, és visszahozzák a lovat meg a postagalambot. Komoly ellenerők indulnak be, és a konfliktus egy NATO elleni háborúba torkollik. Végül Burkina Fasóban derül ki az igazság: hogy nincs igazság.
Ez ugyan érdekesnek ígérkezik, a film első fele mégis rácáfol a várakozásokra: az erőltetett kezdő Zarathustra-paródiában egy ősember mézet talál, majd némafilmes, börleszkszerű jelenetekben láthatjuk többek között a hisztiző Tóth Orsit és az akkor még a nagy díjak előtt álló, kalimpáló Nemes Jeles Lászlót egyáltalán nem átélhető szkeccsekben, miközben a Macskajajt (vagy ami még rosszabb, az Üvegtigrist) idéző balkáni zene harsog, majd a főszereplők szex közben, méhekkel beborítva kenik szét egymás haján a mézet. (Állítólag amikor Nemes megpróbált rárakni egy méhet a cseh színésznő fülére, az úgy kiborult, hogy elszaladt, és egy traktorral akart hazastoppolni Prágába.)
Ez már leírva is rémisztő, és ez a stílus engem minden jóindulatom ellenére rendesen felhúzott, de valószínűleg nem csak engem, mert a vetítésen eddig a pontig nem is sokan nevettek. Aki viszont már minden reményét elvesztette, de mégis kibírta idáig, annak feltűnhetett, hogy ebből a politikai és formai, totális provokációból valami érdekes sülhet ki.”