A végtelen antiszemita − van-e még értelme az emlékezésnek?

Ez a cikk nem az oktatásügyről szól, habár a szerdai tüntetések adják az apropóját. Annak az apropóját mégpedig, hogy néhány szót szóljak arról a bizonyos, rengeteget emlegetett emlékezetpolitikáról.

Az apropót nem kell egyébként nagyon keresgélni. Miközben a KLIK tényleg rosszul működik, s egyáltalán nem csak Soros-bérencek vonultak utcára, pláne nem ÁVO-csemeték vezetésével, szerdán valóban megjelentek a (fideszül) „bukott baloldal képviselői”, meg a rutintüntetők is.

A tüntetések dinamikája már csak ilyen. Ha van valódi valódi ügy, tömegesedő elégedetlenség, egyre többen csapódnak oda, telepednek rá és mondogatják a saját elmebajukat. Ez történt például 2006. szeptember 18-án is. Ment a tünti, volt ott szentkoronatanos követelés meg mindenféle agybaj, közben meg órákon át el sem hangzott az egyetlen követelés, amelyben világnézettől függetlenül mindenki egyetérthetett a téren. Hogy ugyanis „Gyurcsány, takarodj!”.

Az oktatásos gyűlésen is elhangzott egy mondat, amelynek hallatán még Hiller István is kénytelen lehet nyugtató bogyók után nyúlni.

Kiderült ugyanis, hogy Klebelsberg Kuno szellemiségét követi ez az Orbán Viktor. Azét a Klebelsbergét márpedig, aki nem átallott feudális állapotokat teremteni, meg a keresztény középosztálynak (pfuj és köpés jobbra el) játszott, ráadásul „végtelen antiszemita volt”.

Íme:

„Végtelen antiszemita”. Az őrület metafizikája egyetlen szóösszetételben. Sokat rejt, tényleg. Az antiszemita végtelen, tehát nem is lehet elmenni a kezdő- vagy a végpontjáig, ergo képtelenség megnézni, tényleg antiszemita-e. Mivel ez lehetetlen, nem is várható el ilyesminek az ellenőrzése. Másrészt ha az antiszemita végtelen, úgy természetesen indokolt, hogy ne legyen vége az antiszemitázásnak sem.

Szegény, szegény Hiller István! Mit gondolhat vajon, amikor ilyeneket hall? Ő, aki kultuszminisztersége alatt nem győzött Klebelsbergre hivatkozni; ami egyébként elég természetes és normális dolog volt, tekintve, hogy említett államférfi nélkül elképzelhetetlen a magyar oktatásügy. Persze lehet, hogy Hiller István csak csöndben röhörészik és élvezi a fedezéket, amelyet baloldalisága nyújt neki. Ha ugyanis ő emeli piedesztálra Klebelsberget, az nem gond, ha Orbánék, akkor Klebelsberg „végtelen antiszemita”. Ha Hiller méltatja, akkor lehet Klebelsberg teljesítményét értékelni, függetlenül Horthytól. Ha valaki jobbról méltatja, akkor hirtelen előtérbe ugrik a kor, amelyet ugye a barna eső szemete terített be az utolsó négyzetcentiig, Klebelsberg pedig hirtelen ennek a kornak csatakos vezéralakjává lép elő.

Ez persze eddig csak a szokásos, szóra sem lenne érdemes, ha nem jutott volna eszembe erről egy kérdés, amelyet eleddig nem sikerült feloldaniuk a jó szándékú antiszemitázóknak és diktatúrázóknak.

A Saul fiának páratlan sikere kapcsán került elő megint a múlttal való szembenézés szükségessége, annak hiányosságai. Hogy a magyar társadalom ezt még mindig nem tette meg, satöbbi. Ez az egyik ismert toposz. A másik, hogy Orbán ma Horthy-mintára építi diktatúráját. Na most: ha Horthy alatt diktatúra, de legalábbis elnyomás volt és nem demokrácia, akkor mégis mivel kellene szembenéznie az úgynevezett magyar társadalomnak? Ha egyszer nem a társadalom döntött arról, kik és hogyan vezessék, hanem éppen csúnyán el volt nyomva, hogyan lehetne számon kérni rajta bármilyen döntést, folyamatot, bármit?

Nehézkesen, ugyebár. Amikor, már 1938 után aztán legalább titkos lett a választás, a nyilasok javítottak korábbi pozíciójukon, de esélyük nem volt kormányra kerülni még akkor sem.

Ám még ha ennek ellenére számon is lehetne kérni bármit az úgynevezett társadalmon, van-e annak értelme?

Az igazán eretnek gondolatok most következnek csak.

*

Van-e értelme az emlékezésnek egyáltalán? Mire jó az egész, ha egyszer mindig véralgebrázás lesz belőle, amelyben az én fájdalmam mindig azt jelenti, hogy te rohadjál meg? Amikor nagy ritkán nem ezt jelenti, az meg annyira nagyon ritka, hogy breaking-szerű a hírértéke és külön meg kell köszönni, ahogy például Ablonczy Bálint nagyon szépen meg is tette, válaszként Röhrig Gézának egy jó Trianon-film szükségességét firtató nyilatkozatára.

Értelmiségieskedve, íróasztalnál, a nemzet sorsa fölött töprenkedvén persze mondhatjuk, hogy a múlt feldolgozása, meg hogy nem szabad felejteni... De miért is nem? Ha valami borzasztó volt, nem az a legegészségesebb emberi reakció, ha túllépünk rajta? Ha nem ragadunk bele? Tartok tőle, hogy de bizony az.

Konkrétan akkor jutott eszembe mindez, amikor beszélgettem olyan emberekkel, akik átélték a huszadik század egyik-másik borzalmát. Idős asszonnyal például, aki gyerekként látta, amint az oroszok átmasíroznak a falun, a nőkön és mindenen, ami szent és fontos volt addig. Mit mondott, amikor erről kérdeztem? „Rossz volt, de elmúlt, szerencsére elmúlt, túléltük. Onnantól a holnap van, a jövő van. Erre nem emlékezni kell, ezt el kell felejteni. Élni kell.” Sőt, olyan holokauszt-túlélővel is találkoztam már, aki csöndben bevallotta: őt bizony feszélyezi ez a sok emlékezés, nem akar holokauszt-túlélő matricát viselni a homlokán. Személyes ügy, személy szerint pedig nem szereti, ha emlékeztetik azokra az időkre.

Ezek az emberek képesek a jövőbe nézni, a holnappal foglalkozni, pedig életkorukból fakadóan jóval kevesebb van előttük, mint a nemzedékem nagy része előtt. Nem lenne-e bölcsebb, ha mi is ezt tennénk inkább? Ahelyett, hogy a múlt sebeit tépegetjük, s keresünk önkéntelenül is felelősöket, azonosulunk valamelyik áldozati csoporttal, egyúttal és észrevétlen pedig rögtön szembe is kerülünk egy másikkal? Úgy ráadásul, hogy a mai harmincasok semelyike semennyire nem felelős a huszadik század semmilyen borzalmáért.

A felelősöket kivégezték vagy meghaltak már, mínusz Biszku, aki meg nemsokára meg fog halni. Van-e, aki rajong érte? Aki híve neki? Szerencsére nem nagyon. Van-e bármilyen komolyan vehető erő, amely erőszakkal akarna hatalomra kerülni vagy amely embercsoportokat akarna irtani származás, vallási vagy bármilyen más hovatartozásuk miatt? Nincs. Ha akármilyen beteg ideológiából sarjadozni is kezdene ilyesmi, arra tartjuk a
nemzetbiztonságot, a TEK-et, az ügyészséget meg a bíróságot, hogy nyessen.

Akkor nem is kell Trianon-film? Felesleges, hogy elkészült a Saul fia? Nem. Minden történet fontos, amely igaz, s minél közelebb van hozzánk, annál fontosabb. (Nekünk.) Csak épp nem valami múltfeldolgozós, múltlezárós elvárás, kényszer miatt fontosak ezek, hanem a jelen és a jövő miatt. Jó filmet készíteni, elismerést szerezni vele bel- és külföldön: ez teljesítmény, amely azt mutatja, hogy ebben az országban van tehetség és jövő.

Tudom, tényleg eretnek gondolat, de megkockáztatom: nem igaz, hogy össznépileg betegek vagyunk, hogy nem dolgoztuk fel az akármit, hogy a múlt traumái kísértenek. Nem igaz, hogy pszichiáterre van szükségünk. Baráti beszélgetésekre, azokra van.