„Tökéletes vihar volt, ahogy a film felkeltette a figyelmet. A szakma és a nézők figyelmét is. Elkezdtek róla beszélni. Nagyon lelkes visszhangokat kaptam Cannes-ban. El is juthat az emberekhez, mert eladtuk a világ minden tájára, és pont ez volt a célunk, hogy mindenhol beszéljenek róla.
Pisszenés sem volt a moziban, mindenki meg volt rendülve, mint egy jóbarát temetésén. Volt akit pszichésen, volt akit fizikailag kerülgetett a rosszullét.
Az, hogy egy fizikai élmény a film, az mindenképpen cél volt. Mindenképpen azt akartuk, hogy ne egy képeskönyvet nézzen a néző, hanem ott legyen, benne. Ez volt az alapelgondolás.
A producerek egyike, Stalter Judit nyilatkozta, hogy önnek nagyon tiszta koncepciója volt, amikor nekiláttak ennek a filmnek.
Az én generációmnak akartam filmet csinálni, hogy meglegyen egy közvetlen kapcsolat egy olyan dologgal, ami lassan a ködbe vész. Semmiképpen nem akartunk történelmi filmet csinálni, egy ember történetét meséltük el, aki felismerte az áldozatok között a gyerekét. Illetve a fiút, akiről azt hiszi, hogy a gyereke, és el akarta temetni. Ezáltal egy nagyon személyes történetben lehet része a nézőnek. (...)
Nem hiszem, hogy egy túlélő bele tudna nézni ebbe a filmbe, de érdekelné önt egy túlélő véleménye a Saul fiáról?
Nem kívánnám egy túlélőtől sem, hogy végignézze ezt a filmet, nem is nekik készült. Nem biztos, hogy véleményt tudna mondani egy túlélő, hiszen ez a történet nem a kivételről szól, nem a szerencsésekről, hanem a szabályról, ami a halál volt.”