Csak magunkat okolhatjuk a lemaradásért

„Mi a véleménye a nemzetgazdasági miniszter minapi bejelentéséről, hogy jövőre talán sikerül nullaszázalékos hiánnyal számoló költségvetést összeállítani? 

Nem tartom szerencsésnek, hogy a kormány a jelen gazdasági helyzetben nullaszázalékos hiányban gondolkodik. Ilyen célt általában akkor szoktak kitűzni, ha a gazdaság hosszabb távon és kiszámíthatóan dinamikus növekedést mutat, s amikor a költségvetésben nincsenek nagy feszültségek, nincsenek olyan területek, amelyek lemaradóban vannak. A jelenlegi magyar büdzséről és a nagy elosztási rendszerekről ezt nem lehet elmondani, hiszen látható, hogy milyen mostohán bánnak például az egészségüggyel, az oktatással vagy a kutatásfejlesztéssel. Éppen ezért semmi nem indokolja, hogy pápábbak legyünk a pápánál. Nincs értelmük az ilyenfajta megszorításoknak a jelen helyzetben. Ez legfeljebb egy-két külföldi elemzőnek tetszhet. Sokkal több értelme lenne az így megspórolt százmilliárdokat a fent említett lemaradó területek fejlesztésére költeni.

Elképzelhetőnek, illetve egy keresztény elveket hangoztató kormány esetében elfogadhatónak tartja, hogy a hadiipar legyen a magyar gazdaság húzóágazata, ahogy azt Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter emlegette a napokban?

Keresztény emberként – aki nem a rendszerváltás után tért meg, mint sok mai politikus – semmiképpen nem tartom helyesnek ezt az irányt. Úgy gondolom, egy magát kereszténynek nevező országnak nem szabadna hadiiparból meggazdagodnia. Ennyit az erkölcsi szempontokról. De ha félreteszem a keresztényi hozzáállást, és kizárólag gazdasági szempontból vizsgálom a kérdést, akkor sem tudom fenntartások nélkül üdvözölni az elképzelést. A hadiiparban ugyanis leginkább ott érdemes befektetni, fejleszteni, ahol megfizetik a csúcstechnológiás termékeket. A magyar gazdaság jelen állapotában ettől a szinttől nagyon messze van. Nem véletlen, hiszen az oktatás és az annak eredményeire épülő kutatás-fejlesztés jóval kevesebbet kap, mint a technológiailag fejlett államokban. Ezért legfeljebb szállító járműveket, esetleg alkatrészeket, lőport, lőszereket tudnánk gyártani, amin azért legjobb tudomásom szerint nincs akkora haszon, mint a magas technológiai fejlettséget igénylő hadieszközök gyártásában. Pedig ha meglenne az effajta tudásunk, s valóban eséllyel vágnánk bele fejlett hadiipari fejlesztésekbe, az a polgári iparra is jótékony hatással lehetne. A fejlett hadiiparú országok példája azt mutatja ugyanis, csak idő kérdése, amíg a fejlesztések eredményei a polgári életbe is átszivárognak. (...)

Sokan azzal magyarázzák a magyar felzárkózás sikertelenségét, hogy az unió a csatlakozással piacot vett, s esze ágában sincs engedni, hogy a régi tagállamokhoz közelítsünk, csak a profitot akarja kivinni. Egyetért ezzel, vagy inkább a költségvetést kikerülő ravaszkodások miatt maradunk le a versenyben?

Valóban piacot vettek, de szó sincs arról, hogy tudatosan nyomnának le bennünket. Hatalmas mennyiségű pénzt pumpáltak az országba, csak mi nem tudtuk hatékonyan hasznosítani azt. Mert mi a magyar probléma? Nem az, hogy a magyar emberek lusták lennének, hanem az, hogy alacsony hatásfokú termelési rendszerekben dolgoznak. Nyugatra kell ahhoz mennie a magyar munkásnak, hogy rájöjjön, az ő munkája is sokkal többet ér, ha jól szervezett gazdaságban használják föl azt. S ez a bérekben is megmutatkozik, amelyek azért alacsonyak, mert az átlagos magyar termelékenység még a felét sem éri el a nyugat-európainak. S bár sokan azt hiszik, hogy azért alacsonyak a bérek, mert a külföldi cégek itt hatalmas profitokat vágnak zsebre, ez azonban kevés kivételtől eltekintve nem igaz. Sokkal inkább az a baj, hogy a túlméretezett és bürokratikus állam nagyon pazarló, mert tele van korrupcióval, s ez nagyon sokba kerül a társadalomnak: ide vándorol és itt tűnik el a létrehozott hozzáadott érték egy része. Azzal önmagában nem lenne baj, hogy hatalmas nyereséget termel néhány multinacionális cég, ha annak eredményeként új befektetések jönnének, s a technikai színvonal is emelkedne. Ez utóbbi például magas technológiai színvonalon működő magyar beszállítói hátteret eredményezhetne. De nem eredményez, mert a magyar kormányok közül egyetlenegy sem kényszerítette rá a betelepülő multikat, hogy nagyobb arányban alkalmazzanak magyar beszállítókat. Az ilyen termelésre alkalmas kisebb cégek felfuttatására kellett volna költeni az uniótól érkező ezermilliárdokat, nem pedig olyan infrastrukturális beruházásokra, amelyeknek később a fenntartására is sok pénzt kell költeni. Persze infrastruktúrára is szükség van, de az önmagában nem elég. Kis országként autót és egyéb komplett terméket nem nagyon tudunk gyártani. Sokkal inkább azokba a technológiai résekbe kellene betörni, amelyeket megtaláltak például a skandináv országok. Az ilyen termelésre alkalmas cégeket kellene megtalálnia és támogatnia az államnak. Ahhoz pedig, hogy sok ilyen cég fejlődjön ki, segíteni kellene a piacra lépést, támogatni kellene a startup cégeket, s mindenekelőtt többet kellene költeni a GDP 1,2 százalékánál kutatás-fejlesztésre. De az egész oktatási rendszert meg kellene reformálni, mert a nagy leterheltség és a fölösleges bürokrácia miatt egyre alacsonyabb szintű tudással érkeznek a diákok az egyetemekre. Pedig tudás nélkül nem lehet előretörni azokban a kreatív iparágakban, amelyeknek a fontosságát 2010-ben még elismerte a kormány, de azóta szó sem esik róluk. Ezek hiányában a mai magyar fejlődést a multik teljesítménye és az európai uniós támogatásokkal megvalósult beruházások serkentik. Enélkül nem háromszázalékos, hanem mínusz egy százalékos lenne a növekedési ütemünk. Kérdés, hogy mi lesz a magyar vállalkozásokkal az uniós források elapadását követően. Végül pedig ezt a folyamatot megfejeli az, hogy a legjobban képzett, vállalkozói hajlammal is rendelkező néhány százezer magyar, nem találván itthon képzettségének megfelelő munkát, külföldre ment dolgozni. Pedig nem lehetetlen kitörni ebből a helyzetből, hiszen a balti államok 2004-ben sokkal lejjebbről indultak, s mostanra messze elhagytak minket. De mondhatnám a szlovén példát vagy az egykor szintén nagyon szegény Finnország felemelkedését. Tehát nem igaz, hogy a fejlett államok tudatosan nyomnak minket le, kizárólag magunknak tehetünk szemrehányást azért, hogy itt tartunk. A legnagyobb gondnak azt látom, hogy a kormány még fel is ismeri a problémát, ahol gondokat lát, ott minden esetben, szinte automatikusan központosítással válaszol, s nem a hosszú távra szóló megoldást keresi. Így nehéz lesz felzárkózni.”