Az egyházak előírnák, hogy imádjuk Istent

„Mit gondol, mi az ami az embereket meghatározza Istenhez való viszonyukban?

Én azt az Istent, akit belülről tapasztaltam meg olyannak gondolom, aki mindenkire nyitott. Akiknek nincs »fülük az ilyesmihez«, azoknak a valóságos léthelyzete ugyanúgy létező, talán sokkal mélyebb is az Istenviszonya, mint az enyém. De még sokkal titokzatosabb. Én tisztelem a magukat az Istenfogalomtól mereven elzáró emberek bátorságát. Könnyen lehet, hogy közelebb vannak ahhoz, aminek én a létezésében való jelenlétét tapasztalom, azért nem tudnak róla számot adni még annyira sem, mint én. De ha gondolkodni mer arról az ember, hogy igenis létezhet jóakarat, valami, vagy valaki, aki őt rá áldásos módon haladja meg, akkor az ember beszélő viszonyba kerülhet a létezéssel magával. A Másik éppúgy én, a legnagyobb titok. Tudomásul vétele a megmenekülés útja, napról napra. Ehhez azt is tudomásul kell venni, amit az ateisták annyira tudnak, hogy hinni se képesek, hogy az ember kiszámíthatatlan állat. Több benne a rossz, mint bármi másban. De tehetségesebb is a Földön bárkinél. Kegyelem nélkül esélytelenek vagyunk.

Nemcsak életét, hanem írásait is meghatározza az Istenkérdés. Hogy fogadja mindezt a külvilág?

Soha nem próbáltam meg senkit erőnek erejével rábírni, foglalkozzon az Istenkérdéssel. Ezzel nem szabad nekem foglalkoznom, nálam sokkal nagyobb erők behatóan foglalkoznak azzal. Viszont az a tapasztalatom, hogy a tanítványaimra, barátaimra, még a feleségemre, sőt az olvasóimra is hatással vagyok. Nekem vannak olvasóim, akik figyelnek rám és írnak nekem. Pedig minden könyvemnek más a műfaja - novella, dráma, próza, esszé, prózavers… De mind az Istenkérdés körül forog.

Megéli a hitét, viszont nem tartja magát egyik felekezet szokásaihoz sem. Miért van ez így?

Az egyházak miliője mintha azt sugallná, hogy attól lesz valaki rendes ember, ha Istennel való közösségét azon formák révén gyakorolja amit ők a hívek számára előírnak. Alapokmányaik azt is állítják, hogy még a Törvény megtartásának hogyanját sem ők, az emberek írják elő, hanem… és itt aztán sok minden elő van adva. De a nyomok a Bibliában egy idő után sokunk számára követhetetlenné válnak. Tudomásul veszem ezekről a csodálatos szövegekről, hogy majdnem kétezer vagy több mint háromezer éve születtek, azt is, hogy számos ember írta őket, és számtalan módon, de nem ez a fontos. Érdekesebb, hogy a Biblia és Shakespeare és még néhány költő, például Rilke egyről beszél. Velük van közösségem, az ő műveik terében, és a Bibliában. Talán néhány személyes kapcsolatomban is. A hivatalokban és intézményekben nincs. Traumatizált családba, történelmi időbe és minden értelemben porig rombolt helyre születtem 1949-ben. Lehet, hogy jó zsidóként csakis a zsidó vallás előírásait betartva létezhetnék. Zsidóságom kérdésére a kierkegardi szorongás vállalásával válaszolok. Ez körülbelül így hangzik: Egész életeddel, minden pillanatoddal, szüntelenül párbeszédben állsz Velem. És semmi más nem számít azon kívül, hogy önmagaddal azonos vagy-e, amikor válaszolsz. Te vagy-e a válasz? Ha nem, ez a bizonyosságod ott nincs meg, önmagaddal nem lehetsz azonos, hogy ott-léted a nekem adott önmagad legyen, akkor onnan bizony el kell jönnöd. Eszembe jut: »És kerestek engem. És megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr.« (Jeremiás 29, 13-14.)”