Régóta terveztük, hogy ellátogatunk a szakrális rántotthús-templomba. Konkrétan a Pléh Csárdába, Rákospalotára. A zarándoklat tervének megszületésével egy időben nyitotta ki kapuit a vadkelet ünnepelt séfsztárjának a helye is, a Buja Disznók. Vendégszerzőnk, Esterházy Janó írása.
Utóbbit mérsékelt lelkesedéssel vártuk, például mert én személy szerint mindig is ízléstelennek és mélységesen kelet-európainak tartottam, ahogy a Bock Bisztró séfje bánt Zimmermann Bizarre Foods műsorában a főszereplővel, miközben kínos mosolygások közepette szolgált fel az amerikai séfnek egy jó nagy tál hamburgert. Arról nem beszélve, hogy mikor egyszer külföldi vendégeink kíséretében be akartunk menni a Bock Bisztróba enni valamit, a pincér kérdésünkre a „We don't table sorry goodbye” mondattal adta tudtunkra, hogy nincs hely, és nem is igen áll szándékában, hogy legyen.
De ez most mindegy is.
A vadkapitalizmus mekkája
Elégedett zsírcseppek és hatalmas adagok: a Pléh Csárda egy szimbólum, a komcsi ország első lépései a sokszínűség és hirtelen ránk borult piacgazdaság irányába. Maga a hely egy csodálatos élmény a kinyomtatott és falra kiplakátolt Facebook-üzenetekkel, a kábé 50 éve ugyanúgy álló bádogbárban, a kisgyerek-felsőtest-méretű rántott húsaival.
Megmondom, mit vártunk. Hogy szar lesz.
A bennünk élő elitista egyértelmű válasza a helyre látatlanban: prolipornó, ahol mindenki arra izgul, hogy óriásiak az adagok, de a hús teljesen biztosan ordenáré minőségű patkánycomb és a krumpli minimum egyes élelmiszerüzlet-láncok legjobb napjait idéző félig rohadt takarmány, amit már a disznóknak se adunk oda.
Ehhez képest óriási csalódás volt.
Az üzleti modell világos: olcsó grammpénz, óriási mennyiségben és a végén a számla úgyis egy normális étterem szintjén áll meg. Mivel hatalmas sor áll szinte mindig (ami még úgy is feltűnő, hogy a hely maga alig nagyobb a saját konyhámnál), ezért feltételezhető, hogy a hús friss. Én kétszer is voltam, egyszer hétközben, amikor főleg helyi arcok voltak, hétvégén pedig ellepik a Belvárosi Ficsúrok a helyet. A gordon bleu (nem elírás, így szerepelt az étlapon) focilabda méretű, a csirke-rántotthús pedig konkrétan nagyobb, mint egy átlagos Nagy Magyarország-drapéria a kiskunlacházai Jobbik-lakosságin.
Ami megdöbbentő viszont: finom.
Nem kiszáradtra sütött, jó hússal elkészített, friss krumplival tálalt dolog. Volt alkalmam gulyást és rántott májat is kóstolni, kiváló mind. Nem is nagyon lehet róla mit mondani, korrekt egyszerű ételek, megdöbbentő méretben. Ez az, ami.
A hely, ahol inkább kommunista akarsz lenni
Engem mindig is elbűvölt és egyben elborzasztott, ahogy a wannabe középosztály vágyakozva nyúl vissza az előző generációjának gazdagréti paneltengerben átélt életéhez és reneszánszát éli a Magyar Vasárnapi Ebéd A Nyolcvanas Években. Az különösen kiborít, amikor ezt becsomagolják az „utcakaja” papírba, ami a szó eredeti értelmében Soprontól Nyugatra a friss egyszerű utcai ételt jelenti, itthon meg a +30% árrést jó esetben. Tetézve a rossz tapasztalataimat egy másfajta piac felé indultunk, a Hold utcába.
Eleve piacot a belvárosban üzemeltetni már fenntartásokra ad okot, ha itt még a zsebkendő-méretű Hold utcairól van szó, akkor meg pláne. Közel s távol nulla lakóház, csak irodák, követségek, minisztériumok, öltönyös Sikeres Magyar Fiatalok mindenhol, akik több kötegnyi Erzsébet-utalvánnyal a kezükben, végre felszabadultan élik át az anyukájuk által a Kádár-kockában felszolgált kajákat. Most nem kell elfordulni, nem kell fintorogni, ez most mind legális, sőt, menő. Nem kell franciáskodni, nem kell válogatni, végre felszabadultan lehetünk azok, akik belül mindig is voltunk: prolik.
Erre az új hullámra tolt rá egyet Bíró Lajos.
Lényegében két dolgot csinált. (Nem, még véletlenül sem keresett valami jó borjút meg valami rendes vajat, a Facebookon még be is mutatott a közönségnek: ezt nektek, kapjátok be.) Becsomagolta a paneltelepi rántott disznóhúst színes, többé-kevésbé ízléses designba és mivel itt utcakajáról van szó, ráadásul modern verzió, rátolta az egészet egy fatányérra. Ami fatányéron van, az modern. Fotón jól mutat.
Máshol nem.
A hús olyan olajos, hogy konkrétan gyomorgörcsöt kapunk tőle, minden fáradt, a literes Glóbusz-öntetek és olcsó-olaj könnyedén kiszúrható a pultról, a köret mérete nevetséges, a zöldpaprika konkrétan rohadt. Mögöttünk két irodista áradozott a húsról: végre nem száraz, hanem szaftos a schnitzel. Valóban az, hiszen tocsogott az olajtól. Adtak hozzá csontot is, mint a kutyáknak – természetesen olajban kirántva ezt is.
A krumplisaláta ellenben egész jó. Viszont hideg. Ami nem tesz jót a fogaknak a forró olajban sült hús előtt, sem után. Akkor sem, ha jéghideg pezsgővel öblögetünk. (A Törley Pezsgőpincészet Francois nyerspezsgőjét deciztették a helyen.)
Kiérve a csarnokból letoltunk még egy felest. Biztos, ami biztos.
Bár nem vagyunk méretfetisiszták, de elképesztő, hogy a Buja Disznókban egy fonnyadt fatányérnyi adag annyiba került, mint a komplett menü a Pléhben.
A Disznókban végig az járt a fejünkben: ha ilyen a példaértékű, modern magyarországi tömeggasztronómia és ha ez a vágya a kilencvenes évekből kinőtt sikeres magyar kvázi-középosztálynak, akkor köszönjünk szépen, inkább jöjjön vissza Kádár János.
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Hallom az este arról hazudtál, hogy a ti programotok 140 oldalas lesz és készül.
Igen, ez is kötelező olvasmány, már persze ha nem vagy agyhalott tisza-szektás, és/vagy rohadék propagandista vagy „politikus” ugyanott.
Indul a nemzeti petíciós ívek postázása, március végéig várják vissza a kitöltött íveket.
A biztonságpolitikai szakértő szívesen leülne vitázni bárkivel, de eddig még nem hívták.
Még hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni... Az ember egy kis időre elfordítja vigyázó szemeit az uniós birodalmi központról, erre ott az üvegkalickákban már ismét feltalálták a spanyolcsizm… spanyolviaszt. Most épp a Demokráciapajzs fantázianevű kezdeményezéstől dobtam egy hátast. Demeter Szilárd írása.
A véleménynek ára van. Rasszizmus, megfélemlítés és gyűlölet. A következmények pedig már nem csak szavak: ellehetetlenítés, fenyegetések és állandó nyomás. Mikor vált a megfélemlítés a baloldal egyik legfőbb politikai eszközévé?
A férfi szinte a semmiből sétált fel a miniszterelnök mellé.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
