„Nem nőknek való vidék” – a nők hiányának okairól a diplomáciában (is)

„Végezetül fel kell tenni a kérdést, mitől változna ez a szomorú kép, amit a V4 legutóbbi felmérése mutat? A négy első nagykövetnőt hosszú ideig egyáltalán nem követték, és ma sem követik női nagykövetek nagy számban. A diplomáciai szolgálat az államosított feminizmus egyenlősítő politikája ellenére megmaradt a férfi munkavégzés területének. A már idézett kutatás szerint alig 1%-nyi nagykövetnő volt 1975 és 1989 között a lengyel, magyar és a csehszlovák külügyi apparátusban. Hosszú évtizedekig csak elvétve volt egy-egy nő, akit kineveztek nagykövetnek. És a diplomácia csúcsát jelentő munka a férfiak előjoga maradt 1989 után is.

Ha az »érdem alapú« érvelést nézzük, akkor az elkövetkező időszakban nem várható lényeges változás, hiszen a társadalmi különbségek folyamatosan növekednek. A »neoliberális neopatriarchális rend« pedig a nők másodrendű helyzetének fenntartásával működik, ahogy az idézett interjú a volt külügyminiszterrel is mutatja. Mégis vannak eszközök, melyek ezt a helyzetet megváltoztathatják. Az első nemzetközi egyezmények és azok betartása. Ilyen például CEDAW jelentés, mely az országoktól számszerűen kéri be az adatokat, hogy hányan és kik töltenek be pozíciót a nyilvános térben, így a diplomáciában is. A második a tudatos rekrutálás a nők között a diplomáciai szolgálatra, ami a kvóta felé vezető lépcső, de ehhez el kell ismeri azt, hogy szükség van különleges támogató intézményekre és intézkedésekre. A skandináv országokban a változást a kvóta hozta meg, melynek célja, hogy a strukturális hátrányokat leküzdje. A kvóták elfogadásához és elfogadtatásához az első lépés az egyenlőtlenség láthatóvá tétele. Ehhez belső politikai változásnak kell bekövetkeznie, és van olyan visegrádi ország, ahol ez már elkezdődött. A lengyel parlamenti kvóta kiharcolásához, amelyben a Szolidaritás mozgalom nagy szerepet játszott, azon nők őszinte döbbenete kellett, akiknek 1989-es rendszerváltás 2009-es évfordulójáról való megemlékezéseken azzal kellett szembesülniük, hogy utólag ki lettek radírozva annak történetéből. Ezen felbátorodva kezdtek szerveződni és intézményesülni úgy, hogy a lengyel Nőkongresszus nemcsak politikai tényezővé vált, melyet szakpolitikai kérdésekben nem lehet megkerülni, hanem elérte a törvényileg szabályozott 35%-os kvótát a pártlistákon a választásoknál. Míg ez a szemléletváltozás eljut a szakpolitikákhoz, nyilván időre van szükség. Magyarországon a baloldali támogatottsággal kinevezett, és csak férfiakból álló Bajnai-kormány (2009-2010) vezetett be a roma származásúaknak egy olyan programot, mellyel segíteni akarták az államigazgatásban – köztük a külügyi apparátusban – való elhelyezkedésüket. A kezdeti 100 fiatalból mára már csak tíznél is kevesebb fiatal maradt a sokszoros átalakításon átesett magyar államapparátus kötelékében, de ez a rövid példa is mutatta, hogy ez a szakpolitikai eszköz csak akkor hoz hosszú távon megoldást, ha a politikai akarat folyamatosan jelen van és támogatja, monitorozza a kezdeményezést, mely ebben az esetben a 2010-es kormányváltás után elmaradt.

A nemzetközi szervezetek és a nemzeti, valamint nemzetközi szinten működő civil szervezetek is a normaváltozásért kampányolnak. A normaváltozásnak azonban érintenie kell a munkakultúrán keresztül azokat az ügyeket is, amelyek a nők számára fontosak. Az ún. női ügyek, mint a szociális, oktatási vagy kulturális ügyek elkülönítése és elszigetelése helyett a társadalmi nemek egyenlőségét minden szakpolitikában meg kell jeleníteni. Ez vonatkozik a diplomata pályára való rekrutálástól kezdve egészen a nőkre vonatkozó diplomáciai szakpolitikákra. A normaváltozás azonban csak az egyének szintjén bekövetkező habituális változással együtt eredményes. Mikor 2006-ban a magyar kormány CEDAW jelöltje voltam, jó néhányszor elhangzott a kérdés a bemutatkozó interjúkon, hogy van-e férjem és gyerekem. Mintha a női esélyegyenlőség képviseletére való alkalmasságom attól függne, hogy mi a családi állapotom. Az »első« négy nagykövetnőnél sem attól függött. Ehhez a normaváltozáshoz a mentor programok kínálnak lehetőséget. A programba pályázat alapján bekerülők konzultációs lehetőséget kapnak tapasztaltabb szakmabéli kollegától. A mentorkodás informálisan mindig is jelen volt, ahogy valaki az utódját kijelöli. Nem véletlen, hogy ennek a formalizált változatából a nők jöhetnek ki nyertesen, hiszen az informális kiválasztás a fiatal férfiakat segíti, hiszen rendelkeznek saját hálózattal. Ezek a mentorprogramok egyrészt az intézményi elkötelezettséget is jelentik a strukturális hátrányok elleni rendszerszerű küzdelem mellett, másrészt láthatóvá teszik az egyenlőtlenségeket. A mentor programok kérdése, hogy hogyan tudnak sikeres intézményes változást elérni, és nem csak amúgy nagyon dicséretesen az egyének képességeit (tárgyalási készségek, kommunikációs fejlesztés stb.) fejleszteni.”