Itt az új OECD-jelentés, a románok megint utcahosszal vernek minket – már ami az ottani balos sajtó jóindulatát illeti
Ne csodálkozzunk, hogy nem megy orvoshoz, akit azzal stresszelnek, hogy összeomlik az egész kóceráj. Francesca Rivafinoli írása.
A kormányzat a tudásról egy 19. századi paradigmában gondolkodik. Nem csoda, ha a PISA-eredmények nem javulnak (hiszen az OECD felmérésében egyszerűen más számít tudásnak mint a mi iskoláinkban).
„A mostani világban az ismeretek és az eljárások nagy részét is gépekben tároljuk és gépek képesek azokat elvégezni, az így felszabadult szellemi kapacitás kreativitásra, innovációra, együttműködésre fordítható, ezért ez is lesz a tudás mérője. A tárgyi tudás már csak egy (nem is a leglényegesebb) eleme a tudásnak. Tudni kell hol keresni, jó kérdéseket megfogalmazni, ami ismeretek nélkül nem lehetséges, viszont az aprólékos részletek sorolása helyett inkább a nagy kép átlátására van szükség hozzá. (...)
A magyar oktatásirányítás ebből a változásból semmit sem vesz észre. Mintha a szekéren ülve csak bámulná, ahogy az egyre gyorsabb autók elhaladnak mellette és ahelyett, hogy átülne egybe, csak egyre jobban csattogtatná az ostort. A szoros tantervi szabályozás, ami nem hagy helyet az innovációnak és a projekt-szerű tanulásnak, a tényanyag hangsúlyozása a kerettantervben vagy akár az az apróság, hogy az idén már nem használható olyan atlasz a történelemérettségin, amiben kronológia is van – tehát a diákoknak az összes lehetséges évszámot fejben kell tartaniuk –, mind azt mutatják, hogy a kormányzat a tudásról egy 19. századi paradigmában gondolkodik. Nem csoda, ha a PISA-eredmények nem javulnak (hiszen az OECD felmérésében egyszerűen más számít tudásnak mint a mi iskoláinkban).
A tanárok pedig abban a helyzetben vannak, mint a korábbi példában a ló: csattog az ostor a hátukon, de pontosan tudják, hogy ettől még nem fogják utolérni a mellettük elhúzó Ferrarikat. Hiába kell központi tantervekből és tankönyvekből tanítaniuk, portfoliót és önértékelést írniuk, 32 órát az iskolaépületben tölteniük és a gyerekeket is bent tartaniuk késő délutánig, hiába kell egyre több és több tényt belepréselniük a gyerekek fejébe, tudják, hogy ez egy lépést sem visz közelebb a 21. századi tudáshoz. Közben ők is látják, hogy a világ, a szülők, a gyerekek elvárásai nem azok, mint amit miniszter megkíván, látják, hogy ebben a rendszerben nincs helye projektmunkának, együttműködésnek, kreativitásnak, problémamegoldásnak, IKT eszközök alkotó használatának, pedig ez az, amit a világ elvár. De jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a valódi problémáikat az oktatás irányítói megérteni sem képesek.”