Várostervezés – két hétre vagy kétszáz évre?

„Fontos, hogy egy közösségnek legyenek álmai. Fontos, hogy legyen egy kollektív vízió, amely mögé becsatornázhatja azokat az egyéni és csoportérdekeket, melyek máskülönben egymás ellen küzdenének. Egy olimpia rendezése egyszerre jelenthetne karakteres országimázst, új perspektívát az élsport számára, Budapest infrastrukturális megújulását és számos gazdasági lehetőséget az építőipartól a turizmusig. Csakhogy érdemes-e egy olyan olimpiáért küzdeni, ami már annyi várost és országot véreztetett ki pénzügyileg? Érdemes-e újra meg újra az élsportba fektetni, miközben Magyarország olimpia nélkül is elképesztően eredményes versenysport-nemzet? Eközben szinte nincs tömegsport, a társadalom egészségi állapota tragikus. Öngyilkosság, alkoholizmus, elhízás, érrendszeri betegségek és rák terén Magyarország egyaránt nagyhatalom – és ezen az újabb meg az újabb olimpiai aranyak, a bajnokok fotói egyik vagy másik miniszterelnökkel mit sem segítenek.

Érdemes-e egy olyan olimpiáért küzdeni, aminek értékét egyszerre rombolja a korrupció, a képmutató és komikus doppingellenes küzdelem, továbbá a sportdiplomáciai lobbik, amelyek annyi olimpiai számot érdekérvényesítettek már ki országaik részére, hogy nincs ember, aki képes volna számon tartani a győztesek nevét? Eközben anyagi okokból próbálják kivenni az olimpiai programból a birkózást – annak a sportágnak a versenyeit, amelyeket az újkori olimpiákon ugyan mindig megrendeztek, de legalább már az ókoriakon is. A Sétáló Budapest: a Kossuth tértől a Várnegyeden át a Fővám térig összefüggően terjedő, szabadon sétálható és kerékpározható, autóforgalomtól mentes idegenforgalmi negyed terve ezzel szemben egy olyan vízió, melynek megvalósítása csakis rajtunk múlik, nem pedig azon, hogy mennyi pénzzel vagyunk képesek megvesztegetni a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntéshozóit. Egy olyan vízió, amelynek előnyeit a főváros nem két hétig, hanem kétszáz évig élvezheti. Egy vízió, amely egyszerre tenné vonzóvá, élhetővé és zölddé a várost – amely egyaránt kedvezne a közegészségnek, a turizmusnak és a gazdaságnak. Az élsport nem profitálna belőle – sportolni vágyó budapestiek százezrei viszont igen.

Elsősorban a sétáló és kerékpározó emberek meg az utcán játszó gyerekek. Egy vízió, amely minden ízében zöld, és amely jövőbe mutat. Horizontján egy élhető, tiszta levegőjű város, nem pedig tucatnyi, gyommal benőtt aréna meg egy kihalt olimpiai falu áll. A vízió tárgya egy olyan város, ahol a Duna partján sétálunk vagy kávézunk, ahol az emberek meg a fák újra birtokba veszik azokat a tereket, ahonnan a parkoló autók, az iszonyatos dugók és a fosszilis energiahordozók tömeges égetése kiszorította őket. A vízió tárgya a huszonegyedik századi Budapest – kevesebb szmog, kevesebb zaj, kevesebb elgázolt kerékpáros. Fontos továbbá egy egységes, konzervatív városkép igényének megfogalmazása az idegenforgalmi övezetre vonatkozóan. Semmi plaza, semmi üveg és acél irodaház. Teljes erőből fásítás és füvesítés. Tömeges épületrenoválás és homlokzatfelújítás. Zéró tolerancia a neonreklámok és az óriásplakátok számára. Azokat a városrészeket, amelyet az autóktól elvesz, a Sétáló Budapest a sportnak és a kultúrának szánja. Budapest idegenforgalmi negyede a kerékpárutak, a színházak, a kávéházak, a kocsmák és ezernyi közösségi tér laza szövete, Európa turisztikai gyöngyszeme lesz.”